2018. február 18., vasárnap

86. Sándor András - Sztálinváros I.



ALBUM SZTÁLINVÁROSRÓL

A díszes kiállítású Sztálinváros című könyv, amely a népművelési minisztérium kiadásában jelent meg, ötéves tervünk legnagyobb büszkeségének, első szocialista városunknak keletkezését örökíti meg szóban és képekben. Sztálinváros története egy fejezet népünk új történetéből. Aki igaz, hű krónikása akar lenni ennek a városnak, az nem elégedhet meg azzal, hogy felsorolja az építés tényeit - bármilyen nagyszerűek, bármilyen lenyűgözőek is azok. Sztálinváros történetével emberék ezreinek a sorsa fonódik össze. Sztálinváros emberek ezreinek a felemelkedését, boldogulását jelenti, akik hányatott, sokszor szenvedésteli élet után révbe értek ebben a városban. Itt ismerték meg a szabad alkotómunka örömét, az öntudat boldogító erejét, a hazának olyan új értelmét, amely drágább, többet jelent, mint bármi mása földön. Sztálinváros története nemcsak a szocialista építésnek, nemcsak a technika fejlődésének a hőskölteménye, hanem - Makarenko szavaival élve - pedagógiai hősköltemény is.
Sándor András, Sztálinváros krónikása olyan műfajt talált a város történetének elbeszélésére, amely egyaránt lehetőséget nyújt a házak és az emberek történetének, a technika és az öntudat fejlődésének ismertetésére. Írása mindenütt hajlékonyán alkalmazkodik a téma követelményeihez. Nem regény és nem is novella, bár vannak regényes és novellisztikus elemei. Leírásaival néhol szép, színvonalas irodalmi riportra emlékeztet, máshol tiszta lírává válik ha a boldogságra lelt ember örömét kell elmondania, másutt megint mintha mesét mondana. Főhőse "az ember" hősei "az acélöntő", a "motorszerelő" mintha mondabeli alakok lennének, akik csodálatos dolgokat, nagyszerű hőstetteket visznek véghez, megváltoztatják a táj képét, Várost varázsolnak a kukoricaföldek helyére. Ez a meseszerűség azonban nem modorosság. Ez a meseszerűség fejezi ki a legtalálóbban és a legköltőibben azt a "csodát", - amelyet bármennyire is megértünk, mégis megőrzi számunkra a csodák boldogító varázsát: hogy új város terül el a Duna mentén, új, hatalmas gyár ontja már a füstöt, új kemencéből sistereg az izzó acél. S mindez, amihez a múltban évtizedek váltak szükségesek, alig vett több időt igénybe, mint amennyi idő alatt egy gyermek megszületik.
Sándor András írásának középpontjába az embert, a dolgozót állította, aki - kemény küzdelemben a természet mostohaságával, az új, ismeretlen technika nehézségeivel, szakadatlan harcban az ellenség ügynökeivel és nem utolsó sorban a saját tudatában megbúvó polgári csökevényekkel - a várossal párhuzamosan nőtt meg, vált méltóvá arra, hogy Sztálinváros építője és polgára legyen. Az író művészi eszközökkel mutatja meg: hogyan hat vissza az épülő város - építőjére, hogyan formálja az új élet saját képmására - az embert. Megmutatja, honnan indultak el a sztálinvárosiak, kik voltak azelőtt, hogyan éllek és hogyan gondolkodtak a százezer holdak rabszolgáiként, a gyárosok kizsákmányoltjaiként. És néhány találó, jellegzetes képben ábrázolja, hogyan ütközött össze bennük a múlt, az önzés, a kishitűség szelleme a jövő követelményeivel és hogyan győzedelmeskedett ebben az harcban a jövő. Rajtuk, az embereken, az ő életükön keresztül látjuk a nagy "káderkohót", amely elsőnek működött Sztálinváros összes kohói közül s amely a gyárakkal együtt növelte naggyá az embereket: a szocialista termelőmunka növelőerejét.
Sándor András írása nemcsak regisztrálja a fejlődés eseményeit, hanem összefüggéséiben mutatja be azokat. A Sztálinvárosról készített irodalmi röntgenfelvétel középpontjában a város, az építkezés életének szíve: a párt áll. A párt, amely mindenki szívében él Sztálinvárosban, amely minden változásnak, növekedésnek a motorja, amely a tiszta öntudat eleven vérkeringésével élteti, növeli a várost és lakóit. És megmutatja azt a hatalmas segítséget, amelyet népünk felszabadítójától és legjobb
barátjától, a nagy Szovjetuniótól kapott. Szovjet tervezőmérnökök, szovjet sztahanovisták testvéri segítsége tette lehetővé, hogy Dunapenteléből Sztálinváros legyen. Ez a gondolat, a hűség és hála gondolata sugárzik a könyv minden lapjáról. Ez a gondolat bontakozik ki a maga hatalmas éltető erejével a könyv legutolsó fejezetéből, amely a város építőinek látogatását beszéli el Rákosi elvtársnál.
A könyv történelmi jelenettel fejeződik be. Azzal a nappal, amelyen az új vasmű egy ország álmát válóra váltva, először ad acélt hazánknak s amelytől kezdve teljesült az építők legforróbb vágya, leghőbb kívánsága: Dunapenteléből Sztálinváros lett. A szép írásban kifogásoljuk azonban, hogy az író túlnyomórészt jelképes alakokat szerepeltet és így a mélyebb ember ábrázolás helyett sokszor a szimbolizálás könnyebb megoldását választja. Ez a megoldás olykor az írást elvonttá, misztikussá teszi.
Sándor András irodalmi krónikáját nagyszerűen egészítik ki a Magyar Fotó szép felvételei az épülő Sztálinvárosról és hőseiről. A népművelési minisztérium albuma mind tartalomban, mind kiállításban méltóan örökíti meg azt a dicsőséges küzdelmet, amelyet Sztálinváros, az első szocialista város építői folytatnak.
(gy.)

Népszava 1952. január 4.

SÁNDOR ANDRÁS - SZTÁLINVÁROS


ÚGY HÖMPÖLYÖG el Pentele alatt, az adonyi kanyar után a Duna, olyan biztos, méltóságos lassúsággal, mint az erdős, vad szigetekről felszálló szürke gémeknek szárnycsapása.
A szakadékos lösz-part szeszélyes omladékai sárgán merednek a zöld partszegély fölé és farkasszemet néznek a dúslombú szalki szigettel. Ezen a parton nemrég még semmi sem volt, csupán néhány halászkunyhó bújt meg a tüskés akácok alatt, csak a Duna locsogó hullámai hordták-falták a part laza lösz-porát,  sötétsárgára festve magukat, mint lekvárt majszoló gyermek a szája szélét. Most hajók, uszályok, mólók és daruk tolonganak ezen a parton, szekerek recsegnek, csillék nyikorognak, gépek motorja zúg, mindmegannyi sebesen verő szív. A zöldsörényű dombokat fehér út íve szaladja körül, mint leányhajat a pántlika s az úton zúgó teherautók másznak fel s alá. Az erdős partoldalt - igazi hegy - széles siklópálya vágja ketté, helyét élesfogú exkavátor harapta ki, azért olyan nyílegyenes kétoldalt a fala. A sikló kötelén csillék viszik fel a sokféle anyagot - téglát, cementet, salakot, folyami kavicsot - a fennsíkra, hogy itt, ezekből az anyagokból duzzadjon, nőjön az iker-óriás: a Vasmű és a Város.
Szorosan a parthoz simulva öblös uszály áll. Az uszály gyomrát téglák fekszik meg, szép, sötétvörös, egészséges, magasszilárdságú téglák. Hosszúnyakú transzportőr ágaskodik az uszály mélyéről a partra, orrát egy másik transzportőr szalagjára fekteti, ennek meg már a vágányokig nyúlik a nyaka, a csillesor fölé. Sebesen járnak a szalagok, szüntelen áradatban téglák úsznak rajtuk, hogy az út végén beleugorjanak a csillékbe. A csillék a siklón viszik fel őket a csillepályaudvarig, majd szépen sorbaállva a zöld motoros-mozdonyka vezetésével a város főútjára, a leendő büszke, ötemeletes paloták kiásott pinceüregeiig.
Hosszú sorban sorakoznak egymás mellett ezek a pincék, körülöttük meg a téglák szinte elképzelhetetlen halmaza. Egy ilyen hatalmas épület 700.000 téglából épül fel. Mindenfelé deszkák, gerendák, hosszú szál vasak, kavics- és homokhegyek, sárga lösz-kúpok egymás hegyén-hátán, billenő betonkeverő gépek zúgnak, kompresszor motorja berreg. Némelyik pincéből már majdnem egy emelet magasságban kilátszanak az alapfalak, rajtuk a híres fakaloda, amely sajátos magyar színt adott Makszimenko forradalmas falazómódszerének. Két égbenyúló toronydaru áll karcsún, feketén, vigyázzban. Csak hatalmas emelőszerkezetük forog, lassan, óvatosan szállítja a téglával telt csilléket, vagy a billenő vastalicskákat, a japánereket.
Befelé már téglavörösen magasodik a város. Jobbra a legutolsó épület a két háromemeletes, a C 4-es és a C 5-ös, ablakszemeik még vaksiak, de friss, világossárga tetőgerendák teszik már derűssé arcukat. Az utcák a virágos Május 1 útjáig futnak, "csontok" és hosszú "szekciósok" szegélyezik őket. Idelátszik a négyes építkezés sok, hosszú háromemeletes háza, a kilences kocka vidám, piros teteje, a hármas kocka, rajta a népdalban már megénekelt piros csillaggal. Balra, sűrű állványzat mögül már kikandikál a nyolcas kocka szürkéje, vakolják, most kap új ruhát, elsőnek a felépült házak közül. A sárga állványok kérlelhetetlenül fonják körül a nagy, kerek víztornyot is, előtte nyílegyenesen fut el az A-út, ki a népboltig, elhagyva maga mellett a zenetermet, a postát, az éttermet és a büffét, másik oldalon pedig az iskolát, amely már most a tudomány otthona, mert még el sem készült és máris helyet adott a városi könyvtárnak.
A tekintet végtelen messzeségeket száguld be itt, a város körül. Elsuhan a zöld szigeteket ölelő Duna fölött és meg sem áll odáig, ahol "a föld az éggel ölelkezik", a Kiskúnság végtelen rónáin, Szalkszentmárton, Kúnszentmiklós, Dunavecse apró, fehér házai között. Petőfi szava zúg itt a szélben, a napsugár végigfut a Duna ezüst szalagján, fel a magas partfalon, a "radaron", a mélyépítők barakkvárosán át az épülő gyár állványzatáig. Aranyosan csillognak a mechanikai javítóműhely és az öntöde állványai a nap fényében, közöttük gőgösen terpesztik lábukat a komolyívű betonkeretek. A daru egymásután emeli fel a kazánkovácsműhely előregyártott kereteit, feketén magasodik a Vincsett- betongyár, távolabb meg a hatalmas garázs. Vonatok füstje bodorodik az új sínpárok fölött és a kenyérgyár füstjével együtt eloszlik a levegőben, mielőtt elérné a magasban úszó felhőket. Túl a kenyérgyáron széles szántóföldek, pipacstól pirosló, búzavirágtól kéklő lapály, aztán fák mögé bújt kicsiny tanyák. Ott, ott a tanyák helyén lesz a nagyolvasztó, a legnagyobb a magyar földön! Zöldellnek már az erdősáv zsenge fái, amelyek távoltartják majd a lombos, virágos várostól a rossz szagokat. Jobbra, a völgyhajlaton túlról idelátszik a falu, a régi Pentele. Kertes házai közül templomtornyok emelkednek - ez még a múlt. Ám szemben vele, a szigeten iszonyú állkapcsú, de engedelmes ex-kavátorok dolgoznak, építik a Duna legnagyobb folyami kikötőjét. A partot végig vad, buja erdők szegélyezik, fel, mind a "radar"-ig, a szabadtéri színpad fehér zászlórúdjáig, ahol az építkezés kellős közepén a dús, embernyi magas gabonatábla hullámzik.
Ez Dunapentele, 1951 nyarának első napjaiban.
Mindent, mindent láttunk belőle? Ó, korántsem! Csak futó pillantás volt ez, képeslap-panoráma, sok-sok minden hiányzik belőle.
S főként hiányzik a legfontosabb. Az, aki mindezt megteremtette, mozgatja, élteti, akinek agya, nyelve és keze nélkül itt agyagos, sáros pusztaság heverne, mint századokon és évezredeken át. Hiányzik a képből az, aki Dunapentelének is lelke, a gépnek is lelke, aki nélkül a roppant toronydaru, a vasmarkú földkotró, az önálló, ügyes, pontos árokásógép béna, hideg, halott vastömeg csupán, aki mozgatja a sikló kötelét, rakja a csilléket és házzá formálja a szögletes téglákat, aki homokból, vízből, cementből és hajlékony vasszálakból sziklánál szilárdabb vasbetont kever, aki kezében tartja a dömper kormánykerekét és gőzt ad a mozdonynak, akinek agya Dunapenteléket alkot és keze csodálatos terveket vet papírra, aki parancsol a sistergő, szeszélyes villámnak s munkára fogja a tüzet, szolgálatára kényszeríti a vizeket:
Az ember.
Ő lesz történetünk főszereplője.




Folytatás hamarosan!



Sándor András - Sztálinváros
Bevezető

Ha tetszett, oszd meg, hogy ismerőseidhez, barátaidhoz is eljusson a cikk. Köszönöm!


Megosztás:

0 megjegyzés: