2016. szeptember 8., csütörtök

XLVIII. Nagy László: Várost találtam, másat

Dunai Vasmű látképe

A Fehérvár-dunaföldvári úton, Mezőfalva határában van egy domb. Innen láttam meg először a várost, a kéményeket, a hosszú gomolyban úszó vörös füstöt, a gáztartályok sakktábla borítását, a házak tetejét, a víztornyot, a régi tömzsit és papírgyár földbeszúrt felkiáltójelét.



Hallottam, tanultam az új városról. Nekem létezése tény volt eszmélésem óta. Kisgyerekként néztem az új vasúton a furcsa, még sose látott szenesvonatot, és emlékszem a sorompónál álló kocsisorok magyarázatára: Sztálinba megy, koksznak.

Vasmű nagyolvasztó- és érctömörítő műve

Először cirkuszban voltam itt. Már az úton láttam, hogy errefelé világosabb az ég, a Duna, a levelek felfelé illanó párája, a gyárkémények elterülő füstje vörös-fehéren borul a földre. Amikor tízéves volt a város, az emberek autóbusszal és teherautóval jöttek ide a környező falvakból ünnepelni. Hétéves voltam és léggömböt kaptam, mert nem jöhettem el.

cirkuszi sátor Sztálinvárosban (1953)

A földrajzkönyvünkben volt két kép: Ilyen volt és ilyen lesz országunk büszkesége. Földbevájt apró házacskák és modern lakóházak, háttérben gyárkéményekkel.


Kimondhatatlan büszke voltam, amikor 1966-ban a megyei úttörőtalálkozón Dunaújvárosban egyedül én képviseltem a mezőfalvi gyerekeket. Dehogyis meséltem el, hogy a Mező Imre iskolában senki nem akadt, aki elvitt volna magához engem. Mi, vidékiek egy-egy városi családnál laktunk, de mire az én buszom beért, már minden városi gyerek megtalálta a maga párját. Pityeregni kezdtem, s egy néni kézenfogott. Az ő kislánya beteg volt, azért nem tudott eljönni vidéki gyereket választani, így kerültem fiú létemre lányos házhoz a Tanács utca valamelyik lakásába. Emlékszem, a kislány, akit akkor avattak volna úttörővé, nagyon sírt, hogy nem jöhet el a sporttelepi ünnepélyre. Én sem mentem el, otthon kötöttem fel neki először a piros nyakkendőt.

régi falu felett az új városrész

étterem az irodaházban
Amikor felnőttként jöttem ide munkát keresni, csak az új házakat, sok fehér betonfalat, a széles utcákat tartottam másnak, később rájöttem, az emberek is másak. Gyorsabban befogadják az idegent.
Amióta itt élek, minden nap felmegyek a város egyik legmagasabb épületének legfelső emeletére, no nem passzióból, hanem ebédelni a tanácsház étteremébe. Ha a Fehérvár-dunaföldvári úton utazom, látom ezt az épületet, ha innen nézek ki az ablakon, már nem találom a dombot, ahonnan először láttam meg Dunaújvárost.



Nincsenek megjegyzések: