2016. április 22., péntek

Szemelvények Dunaújváros történetéből XLI. - Van még valami adósságunk?

Őri Zoltán
Hétpecsétes titok, 1950. februárban


Nem én találkoztam a várossal, a város találkozott velem. Pentelei vagyok, itt éltem gyermekkoromban, itt jártam iskolába.

Őri Zoltán vízisível a Kis-Dunán 1944-ben 

1949 utolsó napjaiban történt...
- Hát te, Őri fiam, hová akarsz menni? - kérdezte Rados Jenő tanárunk, a szigorlati bizottság elnöke, amikor kihirdette a végszigorlat eredményét: Őri Zoltánt okleveles építészmérnöknek nyilvánítjuk.
- A mohácsi kombinátot szeretném építeni - válaszoltam.


Nem mondhatnám, hogy Dunapentele, a négyezer lakosú község ebben az időben csendesen élte életét. Nagy nyüzsgés volt a faluban. Kubikosok, útépítők hada dolgozott a hatos útnak a falun átvezető szakaszán. A "százlábú hidat" és a hozzá tartozó hídfőket építették. A kisebb híd (a mai százlábú híd mellett) sűrűn beállványozva, bezsaluzva állott, vasszerelésre, betonozásra várt.

Épül a híd az Óvárosban /1950

"December 21-re bebetonozzuk!" - hirdette a felirat. A nagyobbik viaduktnak, mely a Ráctemplom és a Kálvária közé volt tervezve, az alapozását készítették.
Kellett az új, korszerű út a fővárostól a mohácsi kombinátig.
Mérnöki oklevéllel a zsebemben, a karácsonyi kalácstól terhes gyomorral sétálgattam a téli napsütésben a Tót utcán. A bennszülött penteleieknek szokatlanul csillogó, feketére lakkozott autók hosszú sora húzott el mellettem a vasútállomás irányából.
Hova mehetnek? Rövidesen megtudtam. A töltésen át a szigetre, majd vissza az Öreghegyre, végig a hatos úton a Radarig gurultak. A kocsisor több helyen megállt. A távolból szemlélő csak azt láthatta, hogy az autók utasai kiszállnak, nézik a környéket, térképet vesznek elő, mutogatnak és magyaráznak egymásnak. Ki bundában, ki kabátban, némelyik fején oroszos kucsma, másokén kalap.

A Gróf Teleki Pál telep ONCSA-házai 1960-ban

Valamilyen telepet építenek majd, terjedt el a hír a következő napokban. Egyesek azt is tudni vélték, hogy az ONCSA-telepet lebontják, és azt a dombot, melyen házak állnak, belehordják a Dunába, a szigetre bevezetik a vasutat. A hatos utat sem építik tovább, mondották. Ekkor értettük meg azt is, hogy a hidat miért nem betonozzák be, mert eleinte a hívatlanul beállt fagyos időt okoltuk érte.
Január elején megjelentek a földmérők. Sokan voltak. Megszállták a falut, az egész határt. Mértek a hidegben, a ködben, még a havazás sem gátolta meg munkájukat. A szigeten próbafúrásokat készítettek. Azok, akik ott dolgoztak, azt mondták: ivóvizet keresnek.

Földmérők munka közben

Egyszeriben megpezsdült a falu. Megszűnt a téli tétlenség, mindenki talált magának munkát. A házak szállásokká alakultak. Esténként ugyancsak hangos volt a Jantski-féle vendéglő.
De még mindig nem tudtuk, hogy mi készül. Február elején egyik évfolyamtársamat fedeztem fel, térdig érő hóval küszködve a vasútállomástól befelé vezető úton. Rövid idő múlva fél rőfnyi füstölt kolbász és egy kancsó forralt bor mellett, természetesen hétpecsétes titok alatt elárulta: a mohácsi kombinát nem épül fel. Túlságosan közel van a határ. A kombinátot Dunapentele mellé tervezik. Ő tudja, mert újév óta tervezőintézetben dolgozik, feladata a telepítés előkészítése.
Hurrá! Ezt nekem találták ki - örvendeztem csendesen magamban. Számomra is megszűnt a semmittevés. Február végén, amikor ugyancsak örök titoktartás mellett kitudtam, hogy a munkát a Magyar Gyárépítő Rt. fogja végezni, jelentkeztem a vállalat budapesti központjában felvételre.
"Fiatalember! Mérnökökre szükségünk van - közölte velem a vállalat igazgatója -, nem tudjuk azonban, hogy Pentele épül-e egyáltalán. Azt sem tudjuk, ki építi. Menjen el Miskolcra, ott is szép munkánk van, éppen magának való."
Ilyen biztatás után építettem három évig az Északmagyarországi Vegyiművek egyik üzemét a Bükk-hegység völgyei között. Nagyobb sárban, mint ami a Dunai Vasműben volt, még mostohább körülmények között, mint amiről az itthoniak meséltek.

Május 1 utca házai 1950 novemberében

Időnként hazalátogattam. Másfél év múltán épületek emelkedtek már a Május 1 utca környékén. Az öntödét felavatták, épült a mozi, a szálloda, kisvasutak hálózták be az utcákat, óriási volt a tumultus. Azon a helyen, ahol gyermekkorom legkedvesebb perceit töltöttem, ismeretlen táj fogadott.
Az Öreghegyen menet nem találtam a hazafelé vezető utat. Szégyenszemre egy jövőmenőtől kellett megkérdeznem, hogy merre van a Bánom.


Sógorom nagy meglepetést tartogatott. Olyan helyre megyünk, amilyent még nem láttál, ígérte. Este a nemrég felavatott Béke étteremben találkoztunk az ismerősökkel. Fehér abroszok az asztalon, tisztaság, jó zene, kellemes környezet, közvetlen hangulat, majd az ígért meglepetés: a tál szélén is túl érő hatalmas, ínycsiklandó bécsi szelet képében. Jegyet sem kellett érte adni, sőt repetát is kérhettem. Jegy nélkül ehettem hozzá friss kenyeret is, amennyi belém fért. Igazi bort ittunk a vacsora mellé.
Miért írom ezeket? A Bükk völgyeiben bizony nagyon kiporciózva, élelmiszerjegyre kaptunk mindent. Keringtek ugyan mendemondák arról, hogy Sztálinváros építőinek sokkal jobb az ellátása. Még azt is állították egyesek, hogy az élelmiszer mellett gumicsizmát is szabadon lehet vásárolni az üzletekben.
Gumicsizma! Nagy szó volt ez akkoriban.

 


 

1953-ban a Gyárépítő Vállalat építésvezetőjeként találkoztam újra a várossal, helyesebben a vasművel. A kokszolómű egyes üzemeinek építését irányítottam.

Petőfi liget 1955-ben

1954. július 13. 12 óra. Határozottan emlékszem, rekkenő nyár volt. Egyik munkatársam jött a vállalat központjából, és utasított: a munkát, ahogy van, abba kell hagyni. Ha az emberek ebéd után visszajönnek, már ne is álljanak munkába. Hogy miért kell ezt csinálni, mi lesz? Ö sem tudta.
Öt év csavargás következett a Dunántúl bányáiban. Távol a várostól. Abban az időben szénre volt szükség.
1962-ben találkoztunk újra. A Városi tanács építési és közlekedési osztályának vezetője lettem. Érdekes, az eddigiektől merőben eltérő feladatot jelentett ellesni, eltanulni dr. Weiner Tibortól a városrendezés tudományát és Tapolczai Jenőtől a várospolitikát. Jó érzés volt továbbfejleszteni
azt, amit az első városépitők megalapoztak. Most találkoztam igazán a várossal: a fejlesztés elveinek kialakítása során vettem hasznát azoknak az ismereteknek, amelyeket még gyermekkoromban, majd később, mint a vasmű építője, szereztem. Csodálatos érzés volt papírra fektetni az elképzeléseket, megvédeni a terveket. Még szebb érzés látni ezek megvalósulását.
Tizenhét év után, a Dunai Vasműben dolgozom. Magasabb szinten, mint az 1950-es években. A vasmű beruházásainak előkészítése ugyancsak a várossal való találkozást jelenti számomra.
Sokszor felvetődik bennem a gondolat: melyikünk kapott többet a másiktól. Bizonyára én!


Vagy van még valami adósságunk?

Az írás a Tavasz, 1975 kiadványban jelent meg.

Őri Zoltán, pentelei születésű építészmérnök, a városi tanács osztályvezetője, a Dunai Vasmű beruházási munkatársa, a Pentele Baráti Kör alapító tagja, 2015. július 18-án hunyt el Dunaújvárosban.




Nincsenek megjegyzések: