2017. szeptember 14., csütörtök

#7nap - 14


Csütörtök. Túlóra. Lekéstem az edzésről, azt hittem 5-től van. Gyerek alszik. Ja nem, rosszul van, köhög... Csend. Még jó, hogy összeírtam már mi mindenről szeretnék írni. Meglesz még ma? MEG!

Csodás hétvégénk volt, köszönhetően az Intercisa Múzeum dolgozóinak, @RC plakátkiállítás Pesten, vigyázat, van véleményem, és le is írom , ahogy a menekültekről is. Lazításképpen egy kicsit az olvasás világnapjáról, majd program, és életmód-ajánló, 16-án indul a Mobilitási hét, de ne felejtsük el, ugyanezen a napon lesz Láthatatlan Színház az evangélikus templomban, és ha fesztiválozni támadna kedvünk, irány Rácalmás, irány a Tökfesztivál! A jó idő legyen velünk! Start! Most és itt.

1. Római nap a kőtárban


Nem mindennapi élményben lehetett részük a Kőtárba kilátogatóknak, az Intercisa Múzeum szervezésében létrejött program keretében betekintést nyerhettünk a római mindennapokba. Láthattuk milyen ruhákat hordtak, hogy, és mivel kűzdöttek a gladiátorok, a kicsik különböző foglalkozásokon vehettek részt, és ne felejtsük el, noha Dunaújváros modern kori története, történelme csak 1950-ben kezdődött, római kori emlékeink is vannak, nem is akármilyenek. Városunk idegenforgalmának növekedésének egyik kitörési pontja lehet a római kort, Intercisát bemutató részleg. Még sok ilyen rendezvényt, még több látogatót, minél többen ismerhessék meg, milyen a panoráma Castellum megmaradt bástyájáról!


2. Plakátkiállítás





Egy idő után rájön az ember, hogy van véleménye dolgokról, és ezeket nem is akarja elhallgatni. Erre jó egy blog, egy hevesebb, vagy kellemesebb hangulatú beszélgetés, vagy ha éppen útba esik, elmegy egy plakátkiállításra megnézni, mások hogy foglalták képekbe gondolataikat.
A 17. @RC Plakátkiállítás díjazott alkotásai szeptember 8-tól 24-ig láthatóak az egykori Felvonulási téren, jelenleg Ötvenhatosok tere. Elgondolkodtató üzenetek, fanyar humor, alternatív valóságképek, ahogy az alkotók látják. Néhol mellbevágó...



3. Menekültek

Isten hozott Magyarországon!

Mindennapi félelmünket add meg nekünk....
Végtelen gyűlölet, félrevezetett, fél, vagy inkább hamis hírekből tájékozódó tömegek, akikből a minimálisan elvárható emberség is kiveszett. Hogy ki tehet erről? A kérdés persze költői, mindenki keresse meg a magának tetsző bűnbakot, abban nagyon jók vagyunk. Mindeközben persze a menekültek jöttek, jönnek, aki hiszi, hogy a déli határra felhúzott kerítés megvéd bármitől is, akár minket, akár Európát, annak figyelmébe ajánlanám a következő filmet, amiről már írtam is, de nem árt ismételni... Emberek. Ők is...


Csak egyet kívánnék, soha ne kerüljünk ilyen, vagy csak hasonló helyzetbe, hogy egyszer nekünk is menni kelljen. Gondolatébresztő kérdés: Te mit tennél meg magadért, vagy a családodért?




"Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, 
Ember lenni mindég, minden körülményben. "
Arany János

4. Olvasás világnapja
Szerintem életem legaktívabb időszaka, amikor a könyveket faltam, az a kamaszkoromig bezárólag megvolt, imádtam az indiános könyveket, Verne ifjúsági regényeit, majd édesapám sci-fi könyveivel fertőződtem meg, becsúszott némi horror is. Bevallom a kötelező olvasmányokkal hadilábon álltam, de mégis megmaradt bennem a könyvek iránti tisztelet. Épp a napokban foglaltuk vissza a nappalinkat, gyermekünk összes játéka végre bekerült a gyerekszobába, mi pedig ennek örömére két nagy polcot tömtünk tele könyvekkel, amik eddig dobozban hevertek. Az ügy előzménye, hogy egy kicsit korábban lecseréltük a szekrénysorunkat mindenféle gyermekboldogító eszközökre, játékokra, és ez egészen mostanáig.... No de vissza a könyvekre. Szeptember 8-án tartották az olvasás világnapját. Ebből az alkalomból került fel két új bejegyzés a várostörténeti részhez, nem is akármilyenek. Nem is olyan régen antikváriumi bolyongásaim eredményeképpen sikerült szert tennem Palotai Boris, és Sándor András 1-1 könyvére, amiket örömmel lapozgattam, és persze igyekeztem egy kicsit adni belőle az olvasóknak is, ígérem lesz még folytatása. Tudom, nem divat az olvasás, de mégis.. jó egy kicsit elszakadni a mindennapjainkból. 

"Nagyon jó azoknak, akik látják, amit olvasnak. Persze a film is jó, csak éppen nem a te szereplőd játszik benne, hanem amilyet a rendező gondol. A könyvben az a legjobb, hogy te vagy a rendező."

Kálnay Adél

 

5. Mobilitási hét


Közlekedj okosan, közlekedj környezettudatosan! Ha röviden lehetne összefoglalni a mobilitási hét lényegét, akkor ez lenne az. .. de lássuk mire is számíthatunk helyben Dunaújvárosban.

2017. 09. 16. - 22. szombat - péntek „Tiszta utcák, tiszta terek”
Takarítási akció a város szabadon választott részén. Zsákokat és kesztyűket biztosítunk a jelentkezőknek.

2017. 09. 18. hétfő „Városnézés Autómentesen”
A Városi Főépítész mutatja be a város nevezetes épületeit
Időpont:13 órától Indulás a Városháza térről

2017. 09. 19. kedd „Hivatali Zöld Nap Iskolák részére”
Helyszín: Polgármesteri Hivatal 910 - 912-es Iroda és IX. emeleti tárgyaló
Időpont: 9:00-15:00 között előre bejelentkezés alapján

2017. 09. 20. szerda „Környezetbarát Mobilitás” Szakmai Nap a Dunaújvárosi Egyetemen
Helyszín: az egyetem „A” épületében az S01 előadó teremben
Időpont: 9:00 - 13:00 között 30 perces előadások, bemutatók mobilitás témakörben

2017. 09. 21. csütörtök „Hivatali Zöld Nap Iskolák részére”
Helyszín: Polgármesteri Hivatal 910 - 912-es Iroda és IX. emeleti tárgyaló
Időpont: 9:00 – 15:00 között előre bejelentkezés alapján

2017. 09. 22. péntek „Autómentes Nap”
Helyszín: Vasvári Pál Általános Iskola előtti téren a Petőfi ligetben
Időpont: 9:00 – 13:00 óra között


6. Láthatatlan Színház

részlet az előadásból!

Különleges esemény, csak ajánlani tudom. Megélni, és megtapasztalni. Csak hunyd le a szemed...
Szeptember 16-án, délután 3-tól az evangélikus templomban.


7. Rácalmási Tökfesztivál
Nem is kell olyan messzire menni, ha egy igényes fesztiválra akarunk menni... Szeptember 15-től indul a XIV. RÁCALMÁSI TÖKFESZTIVÁL!


Megosztás:

2017. szeptember 11., hétfő

We will never forget


Munkahelyemen ültem, és a hírekben olvastam, WTC tornyába csapódott egy repülőgép. Akkor még csak egy szokásos hírnek tűnt a nagyvilágból. Aztán az idő múlásával egyre jobban kikristályosodott, sajnos többről van szó. Izgulva figyeltem már otthonról is a híreket, aggódtam a sérültekért, a gyászoló családokért, láttam a tornyokat leomlani.... 

2012-ben sokadmagammal énekelhettem Dunaújvárosban Karl Jenkins "The armed Man" / "Mise a békéért" művét, sajnos 2001-ben eljött az az időszak, amikor egyre aktuálisabb az alkotás mondanivalója.



WE WILL NEVER FORGET
Megosztás:

2017. szeptember 8., péntek

71. Palotai Boris - Kakasszó


KAKASSZÓ

A KIS TANYA, mely az épülő város és a szántóföld között bújt meg, olyan volt, mint egy elgurult gomb. Az útról nem is igen lehetett látni, mert eltakarták a téglahegyek, a toronydaru meg eléje állt, mint valami óriásira nőtt jegenyefa. Botos Feri se vette volna észre, ha rá nem kukorékol egy kakas. Ez a hang megállította. Téged tán a transzportőr költött? - gondolta, mert a gépek sustorgó zaján perdült át a friss kukurikú.
Feri a hang irányába tartott, így lelt rá a kis házra, melynek udvarán egy lány futott keresztül. Varkocsa vidáman fickándozott a hátán, minden ugrált és játszott rajta: diószeme, gyerekesen fodros szája, még a pettyeik is a szoknyáján, mintha labdáztak volna.
Feri csak állt és nézte. - Itt laksz? - kérdezte merőben feleslegesen, mert hisz jól látta, hogy ide tartozik, ebből a kertből nőtt ki, mint a barackfa, amely szirmait rázta.
- Itt hát - felelte a leány s magot szórt a csirkéknek, kezével félkört írt le s ez olyan hívó mozdulatnak tűnt, hogy Feri akaratlanul beljebb került, egészen melléje.
- Már ötödik hónapja itt dolgozom - mondta - aztán még nem láttalak.
A lány a vállát húzogatta. - Nem járok én semerre.
- Akkor azt se tudod, hogy melyik a csontépület. Mert én ott dolgozom, a Berta mérnök csontjában.
A lány nevetett, teliszájjal, hangosan. - A Berta csontjában - ismételte és sűrű, fehér fogai megvillantak. - Jól mondja! - Nem nézett Ferire, a csirkékhez intézte szavait, melyek ott tolongtak, csapkodtak a lába körül.
- Sose hallottál a Botos-brigádról? - kérdezte Feri s választ sem várva folytatta: - Azok mi lennénk. Mármint én, Botos Ferenc a brigád-vezető s még négyen: Opra Józsi, Szabó, meg a két méter hosszú Sasadi, akit mi Csöpinek hívunk, mert hogy olyan csöppecske.
Most már sikkanva nevetett a leány, szinte látni lehetett, hogy hancúroznak a hangok a torkában. Feri kedvtelve nézegette. Pezseg, mint a szódavíz, gondolta s a nyakán akadt meg a szeme, amelyet a nevetés rezegtetett, majd feszeshúsú arcát nézte, melyet pirosra rázott a jókedv.
- Most jut eszembe. Elkelne nekem egy olyan habarcsteregető, amilyen te vagy.
- Milyen az az »olyan«? - A lány zavarában a csirkék fejére szórta a magot, azok heves szárnycsapkodással tolongva ugráltak egymás hátára, hogy onnan csippentgessék föl.
- Olyan fürge mozgású - mondta Feri. - Még az se árt, ha diószeme van, mint neked. És szeplők virítanak az orra táján.
- Úgyse eresztenek el engem itthonról.
- Még meg se mondtad a nevedet.
- Erzsi... Virág Erzsi.
- Hát idehallgass Virág. Mert én már csak így szólítlak, mint a brigád többi tagját: Opra, Szabó, Csöpi és Virág. Szabó bevonul két nap múlva, ő helyette kell nekem egy habarcsteregető.
- Hát keríts magadnak. Akad elég. - Erzsi leeresztette az üres szakajtót s már fordult volna meg, de Feri visszatartotta.
- Attól félsz, hogy ügyetlen vagy hozzá?
- Márhogy én? Egyszer kell csak nekem megmutatni, aztán megy, mint a vihar - mondta a lány hetykén s felszegte az állát, mely kerek és ropogós volt, mint a kenyér sarka.
- Eljöjjek holnap is?
- Felőlem... - Erzsi megint csak a vállát rándította s befelé indult, de másnap, ahogy Feri befordult az úton, messziről látta, hogy ott motoszkál az udvaron, elfoglalt arckifejezéssel, szelesen sürögve, mint aki mutatni akarja, hogy dehogy ér ő rá, nyakig van dologgal!
VÁRTÁL? - KÉRDEZTE TŐLE s Erzsi elhűlt, hogy ez a hosszú legény, akinek karját, lábát, mintha hurkatöltővel csinálták volna, így kimondja, amire gondolni sem akart, amit elhessentett magától, mint a szemtelen kakast, amely csőrével a lábát csípdeste.
- Gyere velem, megmutatom mit építünk. Itt élsz, aztán semmit se láttál még belőle.
- Van is nekem arra időm! - De azért ment engedelmesen, lehúzogatta elől a szoknyáját, tenyerével füle mögé seperte a haját s miután így rendbeszedte magát, elindult. Feri hozzáigazította a lépéseit s várta, hogy faggassa, kérdezgesse, de Feri nem szólt.
- Odanézz ...
A »bivaly« épület hatalmas téglateste dagadt buckák, sötét árkok, kettészelt dombok közül tört a magasba.
- Ez igen - mondta Feri és felágaskodott, mintha el akarná érni az épülettömböt, amely most még nagyobbnak tetszett, valóságos óriásnak. A frissen bevágott ablaküvegen meszelt számok, kriksz-krakszok éktelenkedtek, a kapualjból hegesztőpisztolyok kék-fehér lángja csapott ki, radiátorokat forrasztottak éppen s Feni megfogta a lány kezét s a levegőbe kaszált vele.
- A saroktól az ötödik ablak.. Látod? Az a brigádunké.
Erzsi cipője orrával kaparta a földet. - Láttam én eleget, amikor épült. Tőlünk épp idelátni.
- Sose kaptál kedvet, hogy idegyere?
- Nem én. Nem is eresztettek volna. Meg aztán... - Elvörösödött, ingerült pirosság futott az arcába. - Ahol ez a hogyishijják épült, bivaly, vagy micsoda, keresztapáimé volt. Földosztáskor három hold szántót kapott, négy hold kaszálót. Aztán egyszer csak, gyerünk! Mikor már beleszokott.
Nézd csak hogy tüzel, gondolta Feri, mert Erzsiből ömlött a szó, a hangja hol elvékonyult, hol meg berekedt az indulattól.
- Kapott másutt földet a keresztapád. Nahát akkor! Csak mert ezt szokta meg? Amikor osztották a földet, nem morgott, hogy megszokta a cselédsorsot. Most morog, amikor kicsit odébbrakták?
- Mit értesz te ahhoz? - Erzsi leült egy felfordított malterosládára, haragosan lóbálta a lábát, összemorcolt szemöldökét a házra emelte. Feri tenyerébe akarta fogni a kezét, de a lány elkapta s a szeme, mint egy menekülő bogár, futkározott közte és a ház között.
- Tudod te, hogy öt arany petty van a szemedben? Látod, még ezt se tudod! Hogy tudnád akkor, hogy mi van a nagyvilágban.
Erzsi szája nevetésre hasadt, ám útközben meggondolta magát és csak fintor lett belőle. Megrázta magát, fölállt.
Körötte jöttek-mentek az emberek, akkora rajzás volt, hogy szinte szédült. Lányok énekeltek az úton, ötös sorokban vonultak fel, hangjukba beledördült a hangszóró, de ők csattogtak, daloltak tovább, mint a rigók. Nagy csapat fiú húzott el mellettük, vizes hajukat rázták, törülközőt csaptak át a vállukon. Egyikük odakiáltott Ferinek: - Hé! Mért nem voltál zuhanyozni?
Másfelől meg idősebbek jöttek, pergett a szó a szájukról, egynémelyik lábast szorongatott a kezében s óvatosan rakta a lábát, nehogy a paprikás lé kiloccsanjon. Két sihederformájú parasztfiú meg majd egymásnak esett. Azon vitáztak, ide lehet-e hívni Marcit a faluból, akinek az apja borral kupeckedett. - Kulák, - mondta az egyik s mutatóujjával a levegőbe bökött.
- Az kulák? Tíz hold szántóval? Akkor mink is azok vagyunk.
- Nemcsak a föld számít. Az úgy van ... - Hangjuk beleveszett a zajba, mert egy motorkerékpár zúgott az úton, s minden irányból feléje kiabáltak. - Megvetted a Csepelt?
- Nicsak a Gyurka! Motort vett magának. Hogy a zivatar csapkodja meg!
Erzsi előtt összekapaszkodva ment egy fiatal pár. - ... Velem ne labdázzanak. Ne tegyenek mindig új gépre. Alig hogy megszeretem, eldirigálnak onnan - mondta a fiú s a lány még tüzelte: - Ha hagyod magad! Nemcsak azért van szád, hogy engem csiklandj vele!
ERZSI CSAK MENT ebben az eleven áramlásban, nem tudta mit nézzen, mire figyeljen, nem tudott tájékozódni az érzéseiben, mert az ellenkezés, amely elfogta, valahányszor az épülő város csupasz falaira nézett, kezdett kihűlni benne. Volt valami a levegőben, ami kíváncsivá tette, nyugtalanította. Szeretett volna odahaza lenni, csirkéi, salátái, törökszegfűi között, s mégis lassított, visszafogta ez a sokféle ember, a sokféle zaj, amely innen is, onnan is egyre áradt. Mellette megrakott csillék gurultak, a deszkabódék előtti versenytáblákon kréta futott, nyomában számok és nevek cserélődtek fel. Egész kis kör verődött össze a táblák körül s szisszenve, csettintve, meglepett felkiáltásokkal kísérték a kréta kanyargását.
- Hát jössz, vagy nem jössz? - kérdezte Feri, aki elkapta Erzsi tekintetét. - Ahogy mondtam. Velem fogsz dolgozni. - Hunyorított, oldalra billent a feje. - Aztán majd meglátjuk.
Erzsi beszívta az ajkát, nem felelt.
- Hol lakjon az a rengeteg ember, aki majd a gyárban dolgozik, - arra felelj! Hol lakjak például én, ha te nem akarsz házat építeni?
- Vagytok ti elegen. Eddig is azt csináltátok.
Feri átfogta a lány vállát, amely harciasan rándult a tenyere alatt.
- Dehogyis vagyunk elegen. Az mind kevés. - Keze lecsúszott a lány válláról s a derekán pihent meg. - De tudnálak én szeretni téged, ha nem lennél ilyen buta.
- Én buta? - Erzsi leseperte magáról az ujjait, elpenderült mellőle s rohamra készen nézett szembe vele.
- Az hát! Nem gondolsz a gyerekekre. Pedig három kis Botost szeretnék tőled, legalább hármat.
Foszlottszélű fellegek futottak össze az égen, a levegő megtelt az alkony érett színeivel s a zsenge erdőcske, melyben vesszőnyi fák, nyurga hajtások lengedeztek, megmártózott a kékes fényben.
- Milyen szép lesz ez pár év múlva! - sóhajtott Feri. - Persze, ha te is akarod.
A lány nem tudta, tréfál-e, vagy komolyan beszél. Gyanakodva pislogott rá.
- Te.. te Virág... - folytatta a fiú. - Én csak egy kőműves vagyok, úgy mondták eddig, hogy egyszerű kőműves, de hát nem vagyok én már olyan egyszerű. Tudom, hogy mi kell a boldogsághoz. Hallod Virág? Béke kell!
Erzsi keveset aludt ezen az éjszakán. Miért is került útjába ez a Botos ... ez a Feri, azzal a fura beszédjével. Hogy a szerelemhez béke kell. Hiszen az van most, béke. Mi más lenne... A keresztanyja nagykabátot ígért neki őszre, meg bebújós szvettert. Minek törné magát az építkezésen, megvan idehaza mindene. Ami meg nincs meg, az nem is igen kell.
Összefogta mellén az inget, az ablakhoz állt. De a város most messzi volt tőle, a bemázgált új ablakok mögött aludt a brigád, csak tán Feri nem aludt. Azon törte a fejét, ki jön a bevonuló Szabó helyébe, ki teríti keze alá a maltert. Vegyen magának a Munkaerőből! Akad még elég, akit nógat a jó kereset.
A hold, mint egy lángos fénylett az égen. Ha a maga asszonya lesz, lángost süt reggel az emberének, lúdtollal zsírt cseppent rá ... Ehhez is béke kell?
Az éjszakai hűvösség átfújta, borzongó körök keringtek a bőre alatt. Azt mondta ez a hosszú legény.. mit is? Három kis Botos kell neki. Hát csak kelljen. Mért éppen egy ilyen buta lánytól kell, aki jól megvan nélküle. Visszabújt az ágyba, felhúzott térdére könyökölt és várt. Várta a hajnalt, az ismerős csipogást körülötte, az anyja elnyújtott kiáltását, várta a saját ellenkezését. Mert homályosan érezte, hogy olyan »akar is, meg nem is« érzésekből áll majd a napja. Lesni fogja Ferit, nehezen morzsolja az órákat, amíg megpillantja az út hajlatában, aztán ahogy közeledik feléje, már bújna is el, mert mindig olyanokkal jön. amit sehogysem ért. És ha csakugyan beszélne az anyjával? Ellátja ő egymaga is az aprójószágot meg a veteményest. Ha azt mondaná neki: megpróbálkoznék azzal az építkezéssel...
De nem szólt, mert hátha rosszkedvében találja az anyját s akkor dől belőle a sopánkodás s hátha enyhe kedvében, s rögtön rááll: eriggy csak. S akkor neki oda kell állni és rakni a téglát, mennykő nagy házakkal betemetni keresztapa földjét, melyért majd a szíve szakadt.
Most már haragudott Ferire. Csak dugja ide a képét, úgy kiadja az útját, hogy nyikkanni sem, mer.
De Feri nem mutatkozott. A délután már alkonyba fordult, nedvesorrú kis rügyek pattantak a fákon, az ágakról meg minden lebbenésre hulltak a rózsaszín szirmok. Minden mozgolódott, nyújtózott, készülődött, csak Feri nem volt sehol. Erzsi azt az ismerős szorítást érezte a torkában, amely megágyaz a sírásnak. Hát ez meg mi, gondolta s egy letört ággal csapkodta a szoknyáját. A jégverem tetejére mászott, onnan figyelte a sürgölődő várost.
MÁSNAP AZTÁN felkerekedett. - Hol dolgozik a Botos-brigád? - kérdezte, jóval hangosabban, mint ahogy akarta, hogy elleplezze hangja remegését.
Egy vízhordó kislány megmutatta: - Amarra ni!
Csakugyan ott állt Feri a magasban, egyenletesen járt a keze, egy sor tégla ... majd megint egy sor ... megint egy sor.
Tenyerével tölcsért formált, a szájához emelte: - Itt vagyok!
Feri vakolókanalával intett. - Itt a kis Virág! Mássz fel, ha tudsz. - Nevetett, állát előre tolta, mintha azzal is felfelé segítené.
- Csak azért jöttem, - kezdte és elakadt, mert annyiféleképpen fordult meg a fejében, hogy mit fog mondani, hogy most összegabalyodott benne minden. Csak állt szigorúan, számonkérőn, durcásra biggyedt szájjal. - Hisz van már segítséged - mondta hirtelen s hátralépett, hogy jobban szemügyre vehesse a Feri mellett mozgó fényeshajú, fekete lányt.
- Van hát! Hogyne volna ... Nem instállunk mi senkit. Piri jött ide, aki nem is Piri, mert görög lány. De nem ragad fejünkbe a neve, hát Pirinek híjjuk.
A lány bólintott, mint aki tudja, hogy róla van szó, sötét szeme Erzsire tapadt, szétnyílt a szája, hogy mondjon valamit, majd megint összecsukta, látni lehetett, hogyan formálja, gyúrja magában a szavakat.
- Messze van haza ... nem van marnia - mondta. - Ez most haza - s a nyersvörös téglafalra mutatott.
- A családját legyilkolták a fasiszták, mind egy szálig - magyarázta Feri, - S a többiekét is, akik hozzánk menekültek. Sose találkoztál még velük?
Erzsi nagyot, szárazat nyelt. Télen nagy csapat asszonyt látott, amikor a keresztapjához igyekezett. Lehettek tán százan is. Sarat lapátoltak az úton, a mély, cuppogó latyakot hordták el... Gyűrött kabátjuk ezer ráncot vetett, fekete kendőjüket körülcsavarták a nyakukon, állukat, szájukat is elfedték vele. Meg se kérdezte, kik ezek, honnan vetődtek ide, arra vigyázott, hogy fel ne csapjon a sár a szoknyájára, hogy le ne fröcsköljék a robogó autók.
- Aztán hogyan... miért? - kérdezte s csendesen himbálta a fejét, lecsüngő karral állt Piri mellett, aki nem volt Piri, s mégis úgy nézte a növő falakat, mintha kedvese arcát nézné.
LEFÚJTÁK A MŰSZAKOT, elindultak a Dunapart felé. A felszaggatott földeken túl akácos zöldelt, a ritkás ágakon keresztül a Duna olvadt ezüstje fénylett, melyen megrakott uszályok horgonyoztak.
- Odamegyünk, - Feri a lány repkedő hajához nyomta az arcát. - Már vártalak, Virág. Azt mondtam magamban: ma jön! - Tüzelt az arca, Erzsi a fejbőrén át érezte, milyen forró. A vállába kapaszkodott. Egymást átkarolva vágtak át a barakk, városon, melynek egyik szélén boglyas bozótok guggoltak, másikon meg állványerdők nyújtóztak az ég felé. Leereszkedtek a siklópályán, mely kettészelte a hegyet, kézenfogva futottak le a meredek parton, le, le, egész a folyóig.
- Holnapra csinálj helyet nekem - szólalt meg Erzsi, s szeme sarkát könnycsepp birizgálta.
- Akkor jó - mondta Feri. - Szerencse, hogy az a kakas ránkkukorékolt - nevette el magát, s magához húzta Erzsi arcát, melyen a könnycsepp hőkölve megállott.

1951

Ha tetszett, oszd meg, hogy ismerőseidhez, barátaidhoz is eljusson a cikk. Köszönöm!

Megosztás:

70. Sándor András - Városunk


VÁROSUNK

Egy sztálinvárosi lakos jegyzetei 1952 nyarán

NAGYKARÁCSONYBAN VOLTAM ezen a napon látogatóban. Csak úgy kiszaladtam és az volt a tervem, hogy délutánra visszatérek. De eltelt az idő, bizony sötét este lett, mire a dunaföldvári körforgalmat elhagyva, a sztálinvárosi betonon futott a kocsi. Meleg nyári este volt, a levegő színe és simogatása is olyan bársonyos, amilyen csak forró augusztusi napokban lehetséges. Arra gondoltam, amit a napokban láttam és hallottam: még számban volt a friss tejnek az íze, fülemben csengett a cséplőgép traktorának puffogása. A falusi hangulat addig tartott, amíg elhagytuk a kis apostagi elágazást és fel nem értünk az utolsó dombhajlatra Sztálinváros előtt.
S ebben a percben felragyogott előttünk a város, mint arany-, smaragd- és rubinttűzben szikrázó diadém a Duna fölött trónoló fennsíkon.
- Oda nézzen, Raffai elvtárs! - szóltam a gépkocsivezetőnek.
- Mint egy nagy város - mondotta ő. - Ha külföldi lennék, most azt kérdezném: ez már Budapest?
Magam is ott lakom a sztálinvárosi építkezésen és itt a földvári országúton kiáltok fel meglepetten: Hiszen ez már város! A lámpák koszorúja fénybe borítja az erőmű karcsú vasbetontestét, széles homloka komolyan fordul a jövendő kokillacsarnok tömzsi bordái felé. Mennyi fény! Alvó ősállatok: leszegettfejű exkavátorok körvonalai a sötétben, egymás mellett - egy, kettő, három, talán több is van. S az a hatalmasnak látszó épületsor, amely fölött bíborfény vibrál? Az öntöde az. Balján a kazánkovácsműhely, jobbján a mechanika. Minden ablak világos a gépgyár igazgatósági épületében, az utat autók fényszórói pásztázzák, a mélyépítők barakkvárosa mily távolian csillog! De fénye megvilágítja a szabadtéri színpad fehér zászlórúdjait, s a kedves akácerdőket, amelyek aztán puhán beleolvadnak a bársonyos sötétbe. Amott meg a város. Az erdősáv maga sötét, de mögötte felcsillan a fény. Mint nyakigláb éjjeli őr nyújtja nagy fejét a város fölé a víztorony, homlokán vörösen izzik a csillag, és idáig látszanak a kék neonbetűk, amelyek a Kakucska-brigád dicsőségét hirdetik. Mennyi ablak! Itt is, ott is neonfény, ide piroslik az üzletház felírása. Fehérlik a pártház, tőle meg jobbra fénylenek a Sztálin-úti paloták. Föléjük nyúlik egy gólyalábú toronydaru ...
Ezektől a percektől kezdve már lépten-nyomon fölfedezem, hogy Sztálinváros már nem »csak« az ötéves terv legnagyobb építkezése, hanem már város. Hazaérve egy levelet találtam az asztalomon. Már mindegy ki küldte, elég annyi, hogy mindjárt szemembe ötlött a címzés: »Sztálinváros, Beloiannisz-utca 16.« Hiszen nemrég még így szólt a címzés: »I/1. szekció, VIII. lépcsőház«! A levélborítékok csendesen tanúskodnak, hogyan lesz az építkezésből város. Eszembe jutottak itteni hajlékaink 1950. december óta. Az L-barakkal kezdtem. Itt még negyvenen laktunk egy szálláson: Következő lakásom a »hármas kocka« volt (ma Május 1-utca 4.): az első emeleten laktunk tizennyolcadmagammal. Aztán kaptam egy kis szobát a »hetes kockában« (Ady Endre-utca: ez az épület a Vasmű-szálló). Végül családostul beköltözhettem az 1/1. szekció egyik háromszobás lakásába, központi fűtéssel, fürdőszobával és dolgozószobával.
Egyszerű sztálinvárosi történet ez.
A sztálinvárosi emberek különös és újfajta városlakók. Mindegyik városalapítónak érzi magát. Nagykarácsonyban láttam, mily szeretettel néznek házukra Romhányiék, Bártfaiék, Tassiék. Hiszen maguk építették! Maguk gyűjtötték össze a pénzt, maguk döngölték a földet, némelyik még az ácsmunkát is maga végezte. Sztálinvárosban minden házra ugyanezzel a szeretettel - nem: nagyobbal nézünk. Mert a sztálinvárosi lakos minden egyes házat a magáénak érez, mert ő az egész várost építi! Szobám ablakából átlátok arra a háromemeletes Kossuth Lajos-utcai házra, amely első »tervezői« keresztségében a C/4. nevet viselte. Mind a három emeleten világos három konyhaablak, belátni rajtuk: egymás fölött három család, két-két gyermekkel ül az asztalhoz. Három otthon. Nemrég még itt jártam át deres, sáros hajnalonként az építkezéshez. Itt, a lakás helyén mekkora pocsolyán kellett átlábolnom! Azok, akik ásták az alapot és rakták a téglát, talárt éppen úgy örülnek, ha benézek az ablakon, mint én. Örülök a C/4-es három családjának.
Vakolják a Sztálin-út ötemeleteseit: a »csont«-okat már a tavaszon bevakolták: mindenki megáll egy pillanatra és összeráncolja a homlokát. Mindjárt észrevették, amint átütött a salétrom a vajszínű festék alól az egyik »csont« homlokzatán. Nagy volt a felháborodás: miért nem végeztek gondosabb munkát?
Miénk - tehát az enyém.
Szocialista város.
Az IDŐT a változások mérik. Ahol semmi sem változik, ott az elmúlt évtized is »ma«. Minálunk ellenben két esztendő alatt annyi minden történt, hogy ma már »őskora« is van ennek a városnak. Nem arra gondolok, arra az őskorra, amely a sztálinvárosi múzeum hűvös szobáiban, üvegszekrények mögül néz a látogatóra, bronzkori öntőtégelyével, agyag urnáival; hanem az 1950-es esztendőre és az ötvenegyes év első hónapjaira. Aki azóta itt van, azt őslakónak hívják.
Vagyis van már városi szellem, városi egyéniség is.
Ezerféle megnyilvánulása van a sztálinvárosi patriotizmusnak. Itt van például a város NB II-es labdarúgócsapatának szurkolótábora. Amikor az olimpiára készülő magyar válogatott barátságos mérkőzést játszott a sztálinvárosi csapattal a sztálinvárosi pályán, voltak, akik mindkét csapatot egyformán biztatták. Mert a válogatottat is szívükben hordozták az emberek. Egy férfi bekiáltott a pályára; »Puskásnak!...« Villámló szemekkel fordult hátra az előtte álló vasbetonszerelő:
- Ha pestinek szurkol, minek jött Sztálinvárosba?
Azelőtt talán a Dózsát kedvelte, vagy Vasas-szurkoló volt. Most már sztálinvárosi, tetőtől-talpig.
Ennek is ugyanaz a forrása, mint amiről az imént szóltunk. Vezérigazgatónál és segédmunkásnál egyaránt.
TEGYÜNK csak egy látogatást az E/7, jelzésű épületben, az egykori, híres női építkezésen. Ez a ház most »Sztahanovista otthon«. Itt laknak az építkezés sztahanovistái. Itt van mindjárt a kapu alatt egy kedves kis lakás, kamrával, fürdőszobával. Házaspár lakja: Lőrincz József és Patatics Anna.
- Mióta laknak itt?
- Amióta megházasodtunk.
- Mennyit keresnek egy hónapban?
- Józsi ezernyolcszáz-kétezer forintot, én ezerötszázat. De most elküldenek művezetői iskolára. Eleinte laboratóriumba szerettem volna menni, de Józsi addig beszélt, amíg mégis ezt választottam.
Patatics Anna, aki mindezt elmondta, egyszerű parasztlányként került az építkezésre, egy kis tanyáról, Iváncsa mellől. Akkoriban még azt hitte, vizet fog hordani... De bemehetünk bárhova: L. Szászék is itt laknak. Cselédek voltak Bácsalmáson. Talán igaz sem volt: azóta L. Szász Antal nemcsak országoshírű sztahanovista lett, hanem most már a DISZ-bizottság szervezőtitkára. Bojér Béla kőműves volt, aztán sztahanovista instruktor lett, most a Lakásépítők pártbizottságának titkára... Szepesi József kőművestanulóként került ide, most az építkezés lapjának a munkatársa. Hiller István lakatos - ma szerkesztő... És így tovább. Ilyen történet is sok van ebben a városban.
A város növekszik. Ezt mutatja az is, hogy 1951-ben száznyolcvankilenc házasságot kötöttek Sztálinvárosban. Az idén máris kétszázon felül van a házasságok száma. És egyre több a gyermek. Éppen a fogorvosok mondták a múltkor: tavaly az iskolafogászat kétszáztizenhat tanuló fogait hozta rendbe, az idén csak az iskolaév befejeztéig ötszázhatvanhét tanulóét. Hogy az orvosoknál maradjunk: 1950-ben négy orvosi és két körzeti rendelő folt itt. Tavaly már tizenegy orvos volt, idén pedig huszonöt orvos van a felépült, negyvenezer lélek számára tervezett nagy rendelőintézetben. Ezen kívül van üzemorvosi rendelőintézet is.
Sztálinváros mindent egykettőre kinő; mindig feszíti a kereteket. Ezen a nyáron két nagy filmszínház működik; a hétszázszemélyes Dózsa és a szabadtéri. De már ez is kevés. A tanács anyakönyvvezetőjének egyre több a munkája; van olyan nap, hogy tizenegy házasságot kötnek. Sztálinvárosban a házasságkötésnek új szertartása kezd kialakulni; legtöbben vörös csillag alatt akarnak esküdni. A sztálinvárosi népdalban így hangzik a hűségfogadalom: »Amíg az a piros csillag fenn ragyog, addig hiszem, babám, én a tied maradok!«
Vessünk egy pillantást Sztálinváros tavaly téli bevásárlásaira; 1951. utolsó három hónapjában egymillió-kétszázötvenhétezer-négyszázhatvanhárom forint értékű férfiruhát vásároltak, négyezerhatszázkilencven pár férficipőt, háromezerkétszázötven pár női cipőt és ezernégyszázkilencvennégy gyermekcipőt. Két hónap alatt majdnem kétmillió forint értékű édesség, egy hónapban kétszáztizenegy kerékpár, százkilencven rádió, a bútorüzletben két hét alatt három teljes hálószoba, egy típusháló és négy konyha kelt el, a virágüzlet napi forgalma több mint ezer forint...
Ez az alkotók városa. Nézd ezt a házat; még csak az első emeletig falazták fel, de a kapuoszlopainak piros tégláin már ott a tábla: »Bartók Béla-út 9.« A postán már szinte zúg az élet, de kívül még állványerdő van, előtte feltúrva a föld; csatornáznak. A Sztálin-út egyik oldalán világvárosi kép, fényözön, cukrászda, ötemeletes palota, aszfalt; másik oldalán bokrok, acat- és jézusfű, földhányások, nagy építkezés. Állványok, toronydaruk, vastalicskák és betonkeverők, akárcsak a világvárosi oldalon, egy esztendeje.
Jó arra gondolni, hogy Petőfi »aranykalásszal ékes rónaságán« valahol a Nagy Magyar Alföld tenger-közepén most erre néznek a puszták hallgatag pásztorai. A láthatáron úgy ragyog feléjük ez a fény, Sztálinváros fénye, mint a közeledő szocializmus üzenete.

1952. augusztus

Ha tetszett, oszd meg, hogy ismerőseidhez, barátaidhoz is eljusson a cikk. Köszönöm!




Megosztás:

2017. szeptember 7., csütörtök

#7nap - 13



Óhatatlanul nyakunkon az ősz, a hűvös idő miatt nem mentünk már le strandolni, majd találunk rá más módot, hogy kicsit felidézhessük a nyári örömteli perceket, de azt se felejtsük el, hogy munka közben legalább nem gyötör minket a forróság. Mennyivel jobb ilyen időben írni ezt a bejegyzést! :) 


Városunkban több helyen is zajlanak a felújítások, nemsokára a jelenlegi rozsdafoltok környékén is nagyobb forgalom várható. Felújítják az élményfürdőt, remélhetőleg együtt a Fabó Éva Sportuszodával, jön a radari sportkomplexum rehabilitációja, ráfér nagyon, és majd még biztos jön a többi is, nemsokára választás. Apropó választás, meg az ezzel járó, már már megszokottá vált kamuhírek világa, óvatosan, nem mindent kell elhinni amit az interneten összehordanak. Szomorúság, Kishantost már nem tudjuk megmenteni, de Ács Sándorné bejegyzésével egy "más" világba pillanthatunk be, lássuk hát milyen az ő beszámolója szerint Európa! Se biogazdálkodás, se Csiribiri. Köszönjük, de tényleg, hiányozni fogtok! A végére pedig programajánlók, szomszédolási lehetőség Dinnyésen és Agárdon, de aki teheti, maradjon itthon, Római napot tartanak a kőtárban! családbarát rendezvények itt is, ott is. Start! Most és itt.


1. Városé lett az élményfürdő


No még nem csobbanhatunk az élményben, arra még várni kell egy kicsit, mindenesetre tény, városé lett - újra - az élményfürdő. Remélhetőleg másodjára már kicsit több ésszel valósítják meg a felújítást, és a Fabó Éva Sportuszodával együtt, egy egész komplexumként fog működni, nem pedig külön fürdőként. A környék, de a városlakók is megérdemelnék már végre. Csak remélni tudom, hogy a választásra való felkészülésben jó lesz 1-1 profilkép az átvágott nemzetiszínű szalaggal, azaz hamarosan ténylegesen birtokba vehetjük - újra. 

2. Radari rozsdaövezet


A hirtelen jött pénzből jut a radari sporttelepre is, vélhetően hamarosan még egy szégyenfolttal kevesebb lesz a városban. A radari atlétika csarnokban még 2004-ben is nemzetközi versenyt rendeztek, de már láthatóan akkor sem volt megfelelő állapotban, azóta senki nem nyúlt hozzá, az enyészeté lett, mostanában diákoknak rendeznek benne katasztrófavédelmi versenyeket. Erre a feladatra még jó....  Szalagátvágás, felkészül a zöld SZTK, vasútállomás....



2. KAMUfront
Sajnos az idő haladtával, és a közösségi hálózatok bővülő felhasználói körében egyre nagyobb számban jelennek meg a hamis hírek, félinformációkat, nevén nevezve: ordas hazugságokat tartalmazó bejegyzések. Persze mindenki azt ír, azt oszt meg, amit akar, olvasóként jogom van átugrani, letiltani, de amikor egy újságíró oszt meg olyan tartalmat, amiben már az első kép egy manipulált kép, akkor azért van min gondolkodni. Persze már aki eljut odáig, a legtöbb olvasó szörnyülködik a képet látva, és indul a gyűlöletcunami, aminek köszönhetően ma oda jutottunk, hogy rettegnek az emberek az "idegenektől". Előítéletekkel telve tiltakozunk minden ellen, nem akarunk menekülteket, nem akarunk semmit, márpedig talán a dakoták is tudhatták, hogy nem akarásnak mi a vége...
Mielőtt teljesen átmenne a téma boncolgatása aktuálpolitikába, már csak azon kell elmerengenünk, hogy vajon mi a célja azoknak, akik ezeket a híreket írják, közzéteszik, megosztják? Van-e lelkiismeretük? Egy újságírónak talán még inkább fontosabb, hogy tud elszámolni, leginkább saját maga felé? Persze mindent valahogy meg lehet magyarázni, de számomra az egyértelmű manipulációra nincs mentség.
Választások jönnek, tegnap óta tudjuk

"A CSATA MOST KEZDŐDIK"

Mégis mi jöhet még a választásokig, hova süllyedhet el a társadalom, próbálom csak optimistán előrevetíteni a dolgokat, de nem nagyon megy. Jönnek majd az egymást minél jobban lejárató hírek, álhírek, a kiragadott mondatok, a végeláthatatlan sárdobálás, hogy ki legyen a szemétdomb kapitánya. És ebben ott vannak az újságírók, médiamunkások, ki több, ki kevesebb tartással, a médialánc végén pedig a hír fogyasztói, az olvasók, akikre elég nagy felelősség hárul ilyen téren, ezért ÓVATOSAN a megosztásokkal, a hírekre adott reakciók, hozzászólások tekintetében pedig mindenki maga döntse el, megéri-e belemenni egy virtuális adok-kapokba.... szerintem nem

4. Európai értékek


Változtatás nélkül adom tovább Ács Sándorné, Éva bejegyzését, ami egy kicsit más szemszögből is rávilágít dolgokra. érti, aki érti...


5. A mesének vége, bezárt a Csiribiri



Rengeteg gyermek élvezhette szeptember elejéig a Csiribiri játszóház vendégszeretetét. Most nincs tovább, Csiribiri bezárta a kapuit, már csak a megvásárolható játékok emlékeztethetnek rá, volt egy ilyen is városunkban.


Nehéz szavakba foglalni a pontos érzéseket, nyilván volt szebb, jobb, mégis egy játszóházzal, és kedves személyzetével kevesebbek lettünk. Számunkra nem maradt más, tolmácsolom a család jókívánságait, és...


6. 2 in 1 - VII. Dinnyési Családi Piknik és I. Gyertek át Dinnyésre Fesztivál és Agárdi Cigánymeggy Fesztivál 
Szomszédolni jó, pláne, ha ilyen programokkal kényeztetik a meghívott vendégeket, szombaton, aki ráér, irány Dinnyés! Menjünk át! Vagy életkortól függően kóstoljuk meg az agárdi pálinkát...




7. Római nap a kőtárban, rossz idő esetén az Intercisa Múzeumban
Nem mindennapi látványosságban lesz részünk, ha szombaton kilátogatunk a kőtárba, hiszen többek között gladiátorharc, divatbemutató, kézműves foglalkozás, előadások, és még sok egyéb programok várják a római kor iránt érdeklődőket.
A velünk élő múlt megelevenedik. Mi biztosan kint leszünk, szurkolunk, hogy egy kicsit még visszatérjen a nyár!



Megosztás:

2017. szeptember 4., hétfő

69. Dunapentele, 1951. szeptember




DUNAPENTELE, 1951. SZEPTEMBER 

Még egy éve sincs, hogy megérkeztek az első hírek: valahol a Duna partján, egy kis falu mellett hatalmas építkezés kezdődött, ott születik ötéves tervünk csillaga, a Dunai Vasmű. Egy év sem telt el azóta. S ma - Dunapentele már város lett. Nem papíron, nem szavakban, hanem a valóságban. Mozog, dolgozik, tele vidámsággal él már a szocialista város.
Ahogy belépsz a város területére, ott, ahol valamikor az első kaput ácsolták, máris látod ezt. A még vakolatlan, pirostéglás házakra, gerendákra szögezett táblák egymagukban is sok mindent elmondanak. Az egyik ház faláról, ott az út szélén ez a felirat néz feléd: "Ének és zeneterem." Néhány hónappal ezelőtt itt még az elfonnyadt füvet taposták az emberek. És nézd tovább ezeket a táblákat: "A dunapentelei kertmozgó műsora", - "Dunapentele városi rendőrkapitányság", - "A Magyar Nemzeti Bank dunapentelei fiókja". Az egyik háznál kenyeret raknak le a teherautóról, az autó oldalán apró fehér tábla: "Dunapentelei Kenyérgyár". És a valamikor szétszórt gerendák, tégladarabok, a mérhetetlen pentelei sár, papírhulladékok, szemétdombok helyén egy oszlopra erősített fémládikó, - akárcsak a pesti utcákon - rajta a felirattal: "Dunapentelei Köztisztasági V." Maga ez az egyszerű kis láda, - történelem. Mennyi harc, munka árán kerülhetett ez ide az új város új betonútja mellé!


A bejárattól kissé beljebb, jobbkéz felől ismét feliratok: "Büffé", - "Étterem és vendéglő". A vendéglőnek nagy nyári kertje van, szögletes kis asztalok, sárga-fehérmintás terítőkkel, sárga-pirosra festett székekkel. A rácsos kerítésnél virágosládák, a kerthelyiség közepén köralakú, virággal kerített táncparkett. Közvetlenül a kerthelyiség mellett park, zöld pázsittal, apró fák nyújtogatják a magasba első lombjukat; szépen festett padok, kosár- és röplabdapályák várják az építőket. Maga a vendéglő és a büffé két hosszú helyiségben van.



Emlékeztek még "régi" dunapentelei építők erre a két épületre?
"A" - és "B"-barakknak nevezték valamikor ezt a két épületet. "Valamikor" - néhány hónappal ezelőtt.
Amikor még nem voltak pártszervezetek, nem volt még jóformán semmi az építkezésen, itt már munkások laktak. Az "A"-barakkban téptek darabokra egyik este egy többnapos Szabad Népet a munkások, hogy egyszerre többen olvashassák. Mert akkor még az újság sem járt rendszeresen ide.
Ezt a két barakkot rossz helyre építették, egy nagy mélyedés közepére. Amikor megkezdődtek az őszi esők, egyik éjszaka ezt a mélyedést elöntötte a víz. Másnap reggel a munkások se kijönni, se bemenni nem tudtak. A víz talán méter magasan is állott. Beáztak a falak, a helyiségeket elöntötte a nyirkosság. A tűzoltók napokig szivattyúzták a mélyedésből a vizet.
És ez volt az a két barakk, ahonnan egy téli napon kiléptek a megfutamodók. Esett akkor már napok óta az eső, végeláthatatlanul. A nyirkosság behúzódott az ágyakba, a ruha alá, a cipőn is keresztülrágta magát, s az ember úgy érezte, hogy még a bőre alatt is csupa nyirkosság minden. Az építkezésen jóformán senki sem dolgozott. S akkor kilépett a "B"-barakkból egy ember, vállára emelte a zöld ládát és elindult a vasút felé. Utána hosszú sorokban jöttek a többiek.



Akkor még senki nem mondta el nekik, hogy néhány hónap múlva itt lesz a vendéglő kerthelyisége, a szomszédban elkészül az első gyönyörű iskola, esténként a kertmoziba járnak, s a virágos-füves Május 1.-utcán fognak sétálni, hallgatva a Béke-étteremből kiszűrődő zenét, gyönyörködve a ragyogó üzletház kivilágított, tömött kirakataiban ...



Épül a szigeten az új dunai kikötő. Az öblöt valósággal kettévágták, ott kígyózik most az új út és a vasúti pálya töltése. A 660 méter hosszú, 14.5 méter magas partfalat már építik. A sziget és a part között, a kettőt összekötve ott állt a volt budapesti Petőfi pontonhíd - ez a híd itt a "szerelőállvány", erről betonozzák magasabbra a partfal vasbetonszekrényeit. A hídon a kisvasút csilléi szaladnak, ömlik a beton, megy a munka.



Ez ma a sziget. De a "régi szigetiek" emlékeznek még arra, mi volt itt kilenc-tíz hónappal ezelőtt.
Az erdős szigeten akkor még vadászok jártak, oly nagy volt a csend, a nyugalom, hogy szerették ezt a vidéket az apróvadak.


Az első szigeti munkások valahogy mintha az egész építkezés mostohagyermekei lettek volna. A többi munkahelyen már megalakult a pártszervezet, szakszervezet - itt még nem volt semmi. Másutt már elkészültek az első, kezdetleges ebédlők, a deszkaasztalokra már felkerültek a viaszosvászon térítők - ide még az étel is későn, sokszor péppé rázva érkezett meg. Másutt már kezdett kibontakozni az új, már érezni lehetett a párt, az ország gondoskodását, szeretetét. De ide, az építkezés legtávolabbi pontjára valahogy minden lassabban jutott el.

a legendás Lőwy-brigád (a cikk helytelenül i-vel jegyzi)

Akkoriban folyt az erdőirtás. Itt dolgozott Olajos Dezső "Lőwi Sándor" ifjúmunkásbrigádja is. A brigád tagjai valamennyien budapesti ifjúmunkások voltak, a MÁVAG-ból, a Rákosi Művekből, a Vasöntöde és Gépgyárból és más üzemekből jöttek az építkezésre. Munkaverseny? Ezen a munkahelyen jóformán még ezt a szót sem ismerték. De a brigád fiataljai üzemben nőttek fel, a pártszervezet nevelte ott őket, magukkal hozták a szocialista verseny szeretetét, már a vérükké vált az. Megszervezték hát saját maguknak a versenyt.


Olajos Dezső brigádvezető

Emlékszel még, Olajos elvtárs? Pénzed nem volt, mert még nem kaptatok fizetést, úgy kértél kölcsön a könyvesbolt vezetőjétől, hogy vehesse! öt deka cukrot!
Másnap reggel a zacskóból Olajos kivett egy szem cukrot, letette egy farönkre. Aki elsőnek dönti ki a brigád tagjai közül a maga fáját, azé lesz a cukor. Csak úgy zúgott az erdő a fejszecsapásoktól. Villanó szemekkel figyelték: hol tart a másik, kié tesz a cukor. Ez az egy szem cukor a szocializmust építő munkaverseny jelképévé vált.
Aztán elérkezett a péntek, az első fizetés napja. A nehéz munkáért mindössze napi két forintot kaptak, s még ebből is visszaköveteltek tőlük különböző címeken valamennyit. S így számolták el a munkahely valamennyi dolgozóját. Az emberek felzúdultak, a munkahely vezetője pedig csak szította a tüzet. "Menjetek a párthoz reklamálni!" - kiabálta.
Másnap reggel alig néhányan jöttek ki a munkahelyre, s azok sem álltak munkába.
A Lőwi-brigád tagjai dolgoztak egyedül. Nem felejtették el, miért küldte őket a munkásosztály Pentelére. Éhesek voltak. Ez lett volna itt az első fizetésük, előleget nem kértek, pénzük már elfogyott, s azon a héten már csak négyen tudtak ebéd- és vacsorajegyet kiváltani, azok is csak péntekig. Ezt ették tizen, ezen a szombaton már ez sem volt. És ők mégis dolgoztak. Az öntudatlanabbak rájuk rontottak, kiabáltak, fenyegették őket. Olajos visszakiabált: "Majd a párt rendet teremt!" A pártról beszélt, de az még nem jutott eszébe, hogy fent, a magasépítőknél, a város első házában már megkezdte munkáját a csodálatos építkezés szive, motorja: a pártbizottság.
Hétfőn reggel, ahogy munkába mentek, útközben beszaladtak az egyik párttaghoz, akit ismertek, hogy mit tegyenek. Az elvtárs azt javasolta, menjenek dolgozni, ő azonnal értesíti a pártbizottságot a történtekről. Olajosék lementek a szigetre. Már cigarettájuk sem volt, az utolsót még szombaton szívták el közösen. Amikor Varga Jóska felmászott az egyik fára, hogy megkösse a kötelet, amivel majd ledöntik azt, - nem volt elég ereje hozzá, visszacsúszott a földre ...
Akkor ért oda az autó, amit a pártbizottság küldött értük. Bevitték őket a telepre, ahol azonnal ebédet kaptak. A munkahely vezetőjét szökés közben elfogták, s megtalálták nála a sokezer forintot, az elsikkasztott munkabéreket...


Régen történt ez. Ma már csak az "öregek" emlékeznek rá. A Lőwi-brigád fiataljairól ma inkább csak azt tudják, hogy az egész építkezés büszkeségei, hogy a kongresszusi versenyben kiharcolták maguknak az építkezés legjobb kongresszusi brigádja címet, a pártbizottság kongresszusi zászlaját...
És ma arról beszélnek a szigeti pártszervezet kommunistái az építőknek, hogy menet közben az eredeti terv ötszörösére emelik a kikötő teljesítőképességét: évi egymillió tonna helyett ötmillió tonna áruforgalmat bonyolítanak majd le itt. Megállnak a töltés szélén és széles mozdulatokkal magyarázzák: itt húzódnak majd a portál-daruk sínei, itt állnak a vasúti kocsik, a partfalnál a hajók, a daru egyenesen a vasúti kocsikba rakja a vasércet, a kocsik arrébb gördülnek a kötélpálya állomásához, ott gépek átrakják az ércet, s a kötélpálya viszi messzire, fel a fennsíkra, a kohók torkába.

Duna-parti siklópálya építése

S ha valaki megkérdi, azt is elmondják, az "öregek", hogy valahol itt, a mostani töltés alatt vágták a fát, emelték ki a rönköket a Lőwi-brigád fiataljai - csakhogy azóta kereken félmillió köbméter dunai hordalékkal feltöltötték ezt a területet...

 



Csodálatos a város, a kikötő, csodálatos itt minden épület, minden utca. De a legnagyobb, a legszebb, mindennek a lelke: a gyár. Ott sorakoznak egymás mellett a félig kész hatalmas csarnokok, épületek. Már egyik-másik csaknem teljesen készen áll, a nap süti a hatalmas üvegablakokat, a sima téglafalakat. A rezsiüzemek épülnek itt, a mechanikai javítóműhely, az öntöde, kompresszorház, központi laboratórium - s ki győzné végig felsorolni valamennyit!
A mechanikai javítóműhely egyik felét még az építkezés állványai töltik meg, de a másik felében már szerelik a gépeket.
Állj meg a csarnok közepén és nézz körül. Az ajtónál egy óriási gőzdaru. Roppant karja benyúlik a csarnokba, a vasúti sínen előtte álló kis kocsikról emeli le egymás után a gépeket. Ezt a darut a Győri Vagongyár munkásai küldték Pentelének. A gép, melyet nagyvigyázva éppen a földre helyez, a Rákosi Müvek munkásainak keze alól került ide. A csarnok közepetáján áll letakarva ötéves tervünk egyik újszülötte, a Rákosi Müvek gyönyörű, hatalmas karusszel-gépe, éppen a századik. A csarnokrész szélén felszerelve, hosszú sorokban állnak a gépek, egyiket-másikat már be is kötötték. Egyiket a szovjet emberek küldték nekünk, másikat a cseh munkások készítették, a harmadikat az Esztergomi Szerszámgépgyár dolgozói. És valamennyi fölé magasodva, ládába burkolva ott áll középen a kievi Gorkij-gyárban készült hatalmas gép. A ládára cirill betűkkel írták a súlyát: bruttó 13,8 tonna. A sarokból idehallik a Dunai Vasmű első munkába állított gépének, egy légkalapácsnak puffogó hangja. A munkások nagy táblát szögeztek a falra, a szürkén csillogó gép fölé. Ezt írták a táblára: "Ez a szovjet pöröly fegyver lesz kezünkben az ötéves tervért és a békéért folytatott harcban!"


Az első betonoszlopok

A mechanikai javítóműhely mellett az öntöde épül. A csarnok bejáratánál már fehérre festették az óriási boltívet, messzire látszó, fekete betűkkel jelszót írtak rá az építők. Sok jelszót festettek már a pentelei falakra. Felírták rájuk vállalásaikat, harci céljaikat. Valamennyi megvalósult jelszó egy-egy újabb lépést jelentett előre az épülő Vasmű életében. Ez a jelszó is hasonló, de mégis más. Ilyen jelszót még nem írtak a pentelei építők a falakra, ilyen célt eddig még nem tűztek maguk elé. A fekete betűk, talán 20 méterre az ottfelejtett "földbakától" (ez a meghagyott, kicsiny domb mutatja, hogy valamikor milyen magasan állt itt a föld, hogy mennyit faragtak le a földgyaluk), ezt hirdetik: "Mi, az öntöde dolgozói vállaljuk, hogy november 7-én öntjük az első vasat!"
Önteni? Igaz, nagyon sokat fognak még itt önteni, de ilyen öntés nem lesz több. Ez lesz az első. Annyi harc, munka, eső és szél, hideg és fullasztó meleg után, itt a Duna partján, ahol egy évvel ezelőtt még búzájukat aratták a pentelei parasztok - vasat öntenek. "Öntjük..." - így írták a pentelei építők, az ácsok, kőművesek, segédmunkások, vasbetonszerelők. Talán nincs is közöttük, aki már látott öntést - és mégis így van: ők fognak önteni! Ők, mert az ő kezük emelte magasra a falakat, az ő kezük munkája itt minden. Azok fognak itt önteni, akik a kikötőt építik, akik magasra emelik a házakat a városban, akik elhozták idáig a vasúti síneket, akik a vízmű kútjait fúrták, akik a gyár gépeit készítik - a Dunai Vasmű építői. Ők teremtették ezt a csodát, ők védték és védik minden átkozott ellenségtől.

Tűzállótégla-gyár nyersanyagtároló épületének építése

Önteni fognak a Viharsarok-brigád fiataljai is. Nyolc-kilenc hónappal ezelőtt még nemigen gondoltak erre. Akkoriban egy ideiglenes kerítést építettek a gyár köré. Vaskos gerendákat állítottak a földbe. Zuhogott az eső éjjel-nappal, már hetek óta. A fiatalok karjukon cipelték a gerendákat csuromvizesen, átázva, a szélben dideregve. Éjjel levetették a sáros-vizes ruhákat, de reggelre az ugyan meg nem száradt. Úgy vették magukra ismét nyirkosan, nedvesen. Akkor elmentek Prjevara elvtárs főépítésvezetőhöz és gumikesztyűket követeltek. Ha nem kapnak, - nem dolgoznak. Prjevara elvtárs sokmindenről beszélt velük. Arról is, hogy még vannak nehézségek, még nincs elég gumikesztyű - és erről az öntésről is...
A Viharsarok-brigád dolgozott tovább.

 

Sokfajta munkát végeztek azóta. Most ott dolgoznak a mechanikai javító mellett, az igazgatósági épületen. A napokban teszik le a vizsgát, szakmunkások, kőművesek lesznek valamennyien.
Ők is önteni fognak.


A Dunai Vasmű hősi múltja összefonódik a ma kemény harcaival. Sok még a baj, a gond, a szervezetlenség, sokhelyütt lemaradás van, pazarlás, van még le nem leplezett ellenség, van még lógó, munkafegyelemlazító a dolgozók között.
De a Dunai Vasmű épül.
És november 7-én öntik az első vasat.


Gál Pál

Ha tetszett, oszd meg, hogy ismerőseidhez, barátaidhoz is eljusson a cikk. Köszönöm!

Megosztás:

2017. szeptember 1., péntek

68. Azt meséld el, Pista!


Apja patikus volt, több patika tulajdonosa. Azt szerette volna, ha a fia is követi őt, sőt túl tesz rajta, és vegyészmérnök lesz. Engedelmes fiúként a piaristáknál tett érettségi után beiratkozott a műszaki egyetemre. A fizikai-kémia azonban kifogott rajta, és a sikertelen termodinamika vizsga után áttette székhelyét Budáról Pestre, a műegyetemről a tudományegyetemre és 1937-ben gyógyszerész diplomát szerzett. Néhány év külföldi tartózkodás után, a háború kitörése előtt hazatért és befejezte vegyészmérnöki tanulmányait. Munkaszolgálat, hadifogság után az '50-es években sikeres író, a rendszer híve, míg a Sztálinvárosban szerzett tapasztalatai ki nem ábrándítják....

Innen pedig átadjuk a szót az írónak, Mácsai Pál tolmácsolásában hallható Örkény István visszaemlékezése. Részlet Azt meséld el, Pista! hangoskönyvből.


"Mi lenne, ha Örkény István egy nap újra megjelenne, egy színészben, egy színházban, egy este, leülne, venne egy lélegzetet, mesélni kezdené - olykor felállna - az életét, azután megint eltűnne?"


AZT MESÉLD EL, PISTA! - előadás 2 felvonásban, hossza kb. 2 óra 15 perc

Elmondja: Mácsai Pál 
Ügyelő: Sós Eszter/Mózer Zsolt
Az író saját szavaiból összeállította: Bereményi Géza és Mácsai Pál

ELŐADÁSOK IDŐPONTJAI - www.orkenyszinhaz.hu

Örkény István a várostörténeti bejegyzésekben:


Örkény István - A Bónis család /részlet

Ha tetszett, oszd meg, hogy ismerőseidhez, barátaidhoz is eljusson a cikk. Köszönöm!
Megosztás: