2017. május 24., szerda

63. Evangélikus templom II. - Tetten ért csodák


Reisch György

Tetten ért csodák

■   Mozaikok a lelki és kulturális központ - az Evangélikus Centrum - megszületéséről
■   Városunk építésének legújabb kori történetéből


"Az igazság felmagasztalja a népet; a bűn pedig gyalázatára van a nemzeteknek. "

/Példabeszédek 14:34./


Csodákban koldus időket élünk. Kiradírozni próbálták őket. Igyekeztek ellopni tőlünk. A mesék világába taszították, "vallásos hiedelemnek" titulálták. Megkeményedtek a szívek, bezárultak a fülek, megvakultak a szemek észrevenni a logikán, az ésszerűségen, a köznapin túli valóságot. A történelem legkegyetlenebb, legembertelenebb, legvadabb századában különösen nem lehettek már csodák. Már csak természetellenes bűnök nyertek teret, kerültek filmre, vonzottak nézőket. Mindent levetkőztettek, közszemlére tettek, mert csak az volt "hiteles" mit megérinthettek, s szemügyre vehettek. A csodák elsikkadtak az embermilliók kiirtása közepette: frontokon vagy táborokban; "békében" vagy háborúban; szemtől szemben vagy éjjel, alvó városokban. Soha ennyi embert nem zabáltak föl a földek, s vérrel ennyi mezőt nem öntöztek.
Kedves Olvasóm, én mégis arra bátorítom, biztatom (minden gonoszsággal szemben): "Higgye el: vannak csodák!" Itt, a mi városunkban is. Nem is kevés. Nem olyan értelemben gondolok a csodákra, melyek kipukkanó szappanbuborékokhoz hasonlító szemfényvesztések. Sem olcsó, gyorskezű, vásártéri trükkökre, ügyeskedésekre. Nem.
Hanem azokra a jelenségekre, tevékenységekre, eredményekre gondolok, melyekkel nem számolhatott előre senki. Amit pénzügyi szakember vagy jövőtervező ki nem számíthatott, meg nem jövendölhetett előre, mert minden emberi számítást messze fölülmúlt! Mert nem átlagos, természetes, tervezett következmény volt, hanem túláradóan felemelő. Sokkal több, sokkal jobb a vártnál! Nemcsak anyag, tudás, ésszerűség alkotta, hanem több: a LÉLEK fantasztikus ajándéka is! Természetesen nem természetellenesen, hanem lelkesítőén. Repült az ember lelke. Szárnyalt és hálát adott! S mikor a másik emberhez lépett, örült és ragyogott, erősített, gazdagított. Csoda történt! - és ez: hatott. Nem várt erőket mozgósított, s minden összejött a szeretet leleményes ereje körül. (Irigy gáncsok ellenére is.)
Ilyen csodákat élhettünk át mi is, az egykor ismeretlen kicsiny, szegény Evangélikus Egyházközösség, s én magam is, aki fölvállaltam a kihívást: ÉPÍTENI DUNAÚJVÁROSBAN! Közösséget! Hitet, kultúrát, épületet! S megélhettük a nagy csodát, hogy építhettünk nem templomot csupán (mint szóba került hajdanán), hanem európai szintű evangélikus központot, s koncerttermet, kulturális objektumot városunknak.
A csodák sorozatban vártak ránk, de észre kellett őket vennünk! Hálát adni értük, erőt meríteni belőlük, s áldásukkal tovább alkotnunk, tennünk.
Rá kellett jönnünk, hogy a csodák szerepe döntően fontos: Fölrázni! Észrevetetni! Biztatni: Ne féljetek! S Hitet adni! Tudtunkra adni: A csodához lélek kell, nem logika: jó akaratú ember, s nem elég diploma. így tetten lehet érni, s kérni: látogass meg újra! Újra!


"Mert ha közületek tornyot akar építeni valaki, nemde leül először számadást készíteni, van-e mivel elkészítse?Ha ugyanis alapot vetett, de befejezni nem tudja, aki csak látja, kicsúfolja őt ezt mondva: Ez az ember elkezdte az építést, de nem képes befejezni."

/Lukács evangéliuma 14:28-30. /


DUNAÚJVÁROS, 1991. AUGUSZTUS 30. PÉNTEK. Pécs felől érkeztem. (Ott szolgáltam előtte egy évig. Jóval korábban São Paulo-ban - Brazíliában -, azt megelőzően egy rövidke időt Németországban.) Gyönyörű nyárvégi napsütés fogadott, amint a Fehérvárra menő útnál, a 6-osról, a város felé vettem az irányt. Számtalan gondolat, kérdés kavargott bennem, hisz kölyökkorom emlékei fogócskáztak az ismeretlen, titokzatos, előttem álló évekkel, s nem kis feladattal: evangélikus közösséget, evangélikus templomot építeni ebben a városban. Ez volt a kihívás! DUNAÚJVÁROS! Sehol másutt nem vállaltam volna! Ezt, önként, örömmel vállaltam. Mikor püspököm a lehetőségek között sorolta, hol szolgálhatnék: ..."Dunaújváros! Templomépítés!" - mint a villám, mely a legsötétebb éji égen villan át, s beragyog mindent, egész éjszakát. "Ne is tovább a sorolást! Ezt vállalom!" (S tettem ezt azért is, mert senki más jelentkező nem akadt, akit vonzott volna e feladat. S ha nincs lelkész, az építkezés elmarad!)
Új városom szépségesen mutatta meg magát, amint a '48-as emlékműhöz érve megpillanthattam dombjait, s hajlatát, melyen át elérhettem szocreál központját, hol egy korszakon át egy szobor állt, mely engem fogadni nem kívánt már; ...eltűnt...
Újváros újabb újulást várt. A kertész-szobroknál láttam meg a Dunát, s elragadtatva a látványtól - szinte soltvadkerti otthonomig láthattam a Kiskunság síkságát -, a hömpölygő zöld folyam amolyan "giccses-hangulatba" ringatott, éreztem, nagyon szép helyen vagyok. Ez élményért én mit adhatok neked városom, mi túlmutat gyorsröptű időn, s holnapon; mi az Örökhöz vonzza lakóid, s éked is lehet egyszersmint? Na, majd meglátod.
A városnézésből visszacsöppenve a reám váró feladatokhoz, elindultam megkeresni leendő szolgálati helyemet. Kérdezősködtem többektől az evangélikus gyülekezet és imaház felől, de csak néztek rám az emberek, nem tudtak segíteni nekem. A katolikus, református templomot elég sokan ismerték; meg arról is szóltak, hogy vannak, akik "ajtótól ajtóig" járnak; meg fiatalok, akik "egyenruhában és párban" misszionálnak, de evangélikusokról nem tudtak semmit... Egy pillanatra elgondolkodtam: "Hát ide jöttem építeni?" Ide ám! Talán pont ezért. Új városom, Újvárosom, meghódítottál engemet! Te egy csoda vagy!


Jézus ezt mondja: „Ne félj, csak higgy!"

/Márk 5:36./


1991. SZEPTEMBER 8. VASÁRNAP. Az első istentisztelet, melyen itt szolgálok. Mikor meglátom a kis parasztházat (lehullt vakolata, mint egy nagy seb tátong az utcafronton), kettős érzés ébred bennem: nagy tisztelet azok iránt, akik e hajlékban hűségesen összejönnek együtt énekelni, imádkozni, hallgatni az evangéliumot; másrészt: miből lesz itt templomépítés, ha még e külső hiba kijavítására sem futotta a pénz?...
Mikor megláttam a Szolgálati napló-t, meg is ijedhettem: az előző istentiszteleten (augusztusban) kecskeméti kollégám helyettesített: hatan voltak mindösszesen... Kezd világosodni bennem, hogy miért is nem volt jelentkező e szolgálati helyre.
Mikor meglátom a szobácskát a húsz ülőhellyel, annak örülök, hogy egyáltalán akad kuckó közösségünknek. Tizenketten vagyunk, mint egykoron Urunk... (Akadt néki Júdása is...) Nekünk nincs kántorunk. S nincs ifjúságunk. S csak egyetlen teljes család van jelen: a gondnokék, három leányukkal. A többi jelenlévő mind nyugdíjas. (S a "mind" is mily' kevés.) Valami azonban mégis megfogott már ezen az első alkalmon: a lelki közösség, és szeretettel való biztatásuk, bátorításuk.
Este, otthon Keresztelő János tanítása jutott eszembe: ..."mondom nektek az Isten a kövekből is támaszthat fiakat"... /Lukács 3:8. / - Igen, Atyám, csak itt a löszön még a kő is oly' kevés! - "érvelgettem" én. Mire a halk, őszi szellőn válasz libbent elém: "Lehet, hogy egy-két szívben több is van mint elég?!" Hm.
A templomépítéshez nincs hely. (Igaz, 1989-ben az akkori Városi Tanács elnöke ingyen /!/ adott volna telket a közösségnek, melynek megszerzését a gyülekezet vezetői nem szorgalmazták. így nekünk több millióba fog kerülni, ha... ha valami csoda nem történik.)
A templomépítéshez nincs pénz. Kettőszázötvenezer forint van a pénztárban, s ennyivel még egy nagyon kicsi templom megvalósításához sem kezdhetünk hozzá. (Ennek ellenére olyan is akad, aki azt tartja, hogy ez a pénz tartotta össze a gyülekezetei. Engem ez jobban ijeszt, mint maga a pénztelenség! Hiszen hol itt a Lélek? A Közösség megtartó ereje? S azok tisztelete, akik minden fillér léte nélkül is jöttek és itt vannak?) Hm.
Otthon Máté evangéliumát olvasom, mielőtt fejem álomra hajtom: ahol a viharba került tanítványok segítségért Jézushoz rohannak, aki - ugyanabban a hajóban, velük együtt -, így szól hozzájuk: "Mit féltek ti kicsinyhitűek?!" /8:23-27./ Hát nem csoda ez a jelenet? Nem csoda ez az üzenet? Jól aludtam!


"Az aratnivaló sok, a munkás kevés; kérjétek az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába."

/Lukács 10:2./


Nekifeszülni a munkának, s jó társakat szerezni hozzá, akik segítik, lelkesítik az embert, s nem visszafogják. Akik társak az Ügyben, a Hitben, s jó csapat-emberek közös építésben! Nagyon sok ilyen munkatárssal, támogatóval, segítővel, szimpatizánssal ismerkedhettem meg az építkezés folyamán. (S csak egy-két mással, gáncsoskodással.)
Mindenekelőtt korábbi tervemet kellett létező valósággá tenni (egyházközségünk vezető testületét megnyerve az ügynek), egy civil alapítványt létrehozni. Sok kedvezményezettségével ugyanis ez által lehetett leggazdaságosabban építkezni. Első próbálkozásom nem járt sikerrel. Talán az újtól való félelem tette? (Hisz '91-ben az alapítványok Magyarországon még elég ismeretlenek. Az külön szomorított, hogy pénztárosunk és felügyelőnk is ellenezte.) Következő tanácskozásunkon még annak lehetőségét is fel kellett vetnem, hogy újabb elutasítás azt jelenthetné, hogy meg kell váljak alig elfoglalt helyemtől. Talán ez hatott? Vagy gyógyszerész presbiterünk fölszólalása a tétovázás ellen? Mindenesetre végre megszavaztuk a Dunaújvárosi Evangélikus Centrumért Alapítvány megalapítását. (Ez egy kis csoda volt. Az annál nagyobb, hogy e szervezet által az építési költségek negyedrészét /!/ - mintegy tizenöt millió forintot - spórolhattunk meg. Az Alapítvány a mai napig is több száz ezer forinttal támogatja a közösségi életet, pl. az 1%-os támogatások által.)
Pénzünk ugyan még nem volt, de jó hely már igen. Ezek után azt kellett elérni és kivívni, hogy az eredeti szándékot megváltoztatva - miszerint csak egy templom épült volna -, egy mai kornak megfelelő, európai színvonalú, többfunkciós központot építhessünk. Ez volt méltó a városhoz is. (Lám, Újvárosom "hódításodat" viszonzom.) E változtatást meg kellett indokolni építészetileg az egyház Építési Bizottságának is, mivel szakmai ügyekben ők voltak az illetékesek. Nekem ez nehezen ment volna, de városunk egyik legtekintélyesebb építésze, Őri Zoltán mérnök úr Közösségünkhöz tartozik, s vezető társam volt Testületünkben. Olyan leveleket küldtünk illetékeseinknek, hogy örömmel álltak mellénk. Hát mindez nem csoda? (Csak még ők sem tudták, miből leend majd mindez kivitelezve?!) Időközben többször megfordultam Almási Zsolt polgármester úrnál előterjeszteni építési szándékunkat, telekkérelmünket. Támogatásáról biztosított, de az új rendelet már az volt, hogy a telek árának ötven százalékát ki kellett fizetni a város részére. Mivel pénztelenek helyzetét éltük, így nem is nagyon gondoltunk az árra magára, csak a telekért izgultunk. No és valami nagy csodára vártunk! Ami közeledett is minden nappal... Polgármesterünk, s városi építési irodánk egy akkor még kukoricás telket ajánlott föl a ’48-as emlékmű közvetlen közelében. (Ezt a telket adta volna korábban a Tanács is - ingyen.)
A város egyik legszebb pontja! Főleg, mert nemzeti hőseink emlékművével összekarolva azt jelenti, azt mutatja és azt adja, mi embernek a teljesség: népem hitem egy egységben! Hát nem csoda?!
Itt azonban közösségi életünkről kell szólni. Hiszen ez az egyik legfontosabb terület, amiért Evangélikus Központunkat építettük, s ez döntő minden templom építésénél. Hát, itt éltünk meg nagy csodát.

1991 SZEPTEMBERÉTŐL közösségünk oly' tempóban gyarapodott, hogy kis házunkban hamarosan többeknek nem jutott hely. Új "otthon" kellett. Nagyobb. Október 27-én, reformációi ünnepen, református testvéreink vendégeként, templomukban, zsúfolt ökumenikus gyülekezet előtt, esperesünk jelenlétében hirdettük meg templomépítésünk kezdetét. Ma sem felejtem az indító igét, melyet Pál apostoltól idéztem: "Más alapot senki sem vethet azon kívül, amely már vettetett, ez pedig JÉZUS KRISZTUS." /I. Kor. 3:11./ 1991 karácsonyán a házasságkötő teremben ünnepeltük a szentestét. Szívvel-lélekkel, szóval, énekkel hálát adva, mert megszületett a legnagyobb csoda! S azért is, hogy a városban egyre jobban kezdték ismerni az evangélikusokat.
Ebben az időben a városi televíziónál új műsorra adtak lehetőséget: egyházi adásokra! Minden pénteken másik felekezet szerkesztette a programot. A jó műsor sok munkát igényelt, de megérte, hiszen sok pozitív visszhang érkezett, s méginkább megismerhették küldetésünket. A szerkesztésben még nem akadt munkatárs közösségünkből, de műsorainkban már fiataljaink, felnőtteink, idősb testvéreink is bekapcsolódhattak. Örömhírünk továbbadásában a tévések sokat segítettek, s mi is nekik örömmel, meg betlehemes játékkal. Ők voltak azok, akik láthatóan "sugároztak" minket. Nagyon jó volt kapcsolatunk az írott médiával is. Jóllehet ez szintén "időelvonással" járt, de a mai ember így is kaphatja - "újságként" - Krisztus evangéliumát.
A mi egyházunk szép és áldásos öröksége a zenei élet gondozása, énekkultúránk igényes művelése. Ez még nem csoda, de ahova elvezet, az lehet azzá. íme a példa: Nehéz a lelkésznek kíséret nélkül énekelni? Egyszerű a válasz: kántort kell keresni, (A nagy ünnepeken dr. Kassai Hajnalka sokszor segített, de közösségünk "éhezte és szomjúhozta" a mindenkori zenei kíséretet.) Kérdezgettem gyülekezeti tagjainkat, tudnának-e segíteni, van-e ismerősük valaki, aki zongorázik, vagy harmóniumozik? Senki sem tudott segíteni. Már veszni látszott a dolog, mikor "súgtak az angyalok": "Jó lenne, ha odafordulnál kis papunk, ahol »teremnek« a kántorok"... Heuréka! A városban egy jónevű zeneiskola működik, hát odafordulok, s ha tehetik, egy-két tanítványukat hozzánk elengedik. Bizony találtam zongorásokat, ketten eljöttek, egyikük maradt. (Varga Kata évekig szolgálta énekünk.) A csoda azonban a zeneiskola igazgatójával való találkozásunkkor történt. Ő zenét "adományozott", én zenészt kerestem; ő az intézményt vezetette, én templomot építettem. Valami közös szólam szóla felénk, s mi a "fensőbb adást" vevénk! Megkérdezte, hogyha elkészül a templom, eljöhetnének-e zenélni? Mire én szinte felujjongtam: "Hogyne! Hogyne! Akár minden vasárnap!" S visszakérdeztem azonmód, hogy: "Amíg nem költözünk be az új templomba, jöhetnénk-e istentiszteletet tartani a zeneiskolába?" Talán mondanom sem kell a válaszát: "Igen!" Azután még sokszor sokat beszélgettünk, egymásnak mindig segítettünk. Ő a városnál, hogy az Evangélikus Központ templomtere legyen a város koncertterme. Püspökünknél igyekeztem ugyanezt elérni; egyik indokként említve, hogy ez esetben a telek árát - majd négymillió forintot - nem kell készpénzben, rövid határidővel kifizetni. (Mivel e költségre, az egyház csak kétmillió forintot tudott küldeni, amit eltékozolni sok lett volna, de a telekár nem jött ki belőle semmiképp.) Tehát jónak látták, elfogadták. Dunaújváros Testülete is - különböző egyéniségek, különböző pártok képviselői - /egyhangúlag!/ megszavazták, s elkészült a Szerződés: KONCERTTEREMMEL-fizetés. így mi, a szegény, csöppnyi evangélikus közösség városunkat nem csak egy szakrális épülettel ajándékoztuk meg, de hangversenyzési lehetőséggel, zenei otthonnal! Ez nagy csoda! (Nem tudom, van-e hasonló élő kapcsolat egyházközségi és városi kultúráiét között másutt az országban?)
Azonban még nincs vége a csodák sorának. Sodortak minket, mint áldás-áradat. Nem volt megállás, volt nagy lelki vágy: imádkozás, épülés, alkotás! A telek már rendben volt. Városunkat már megajándékozhattuk. Gondolkozhattunk már Evangélikus Központról, hitbeli, kulturális fellegvárról, sőt szociális támogatásról, de pénzünk mindehhez? Szinte nulla volt.
Kiírt tervpályázatunkra hét jelentkező küldött terveket. A legkisebb költségű mellett voksoltunk, mert takaros is volt, praktikus, s nem extra-modern. Választásunkat egyházi felelőseink, püspökünk csakúgy elfogadta, mint a Városi Építési Bizottság. Nagy Tamás Ybl-díjas építészmérnök alkotása volt a nyertes. /Az ő épülete díszíti városunk./ Kérésünkre készségesen hozzátervezett még egy ifjúsági házat (a kerek "jurtát"), és udvarszinti vendégszobákat. Az is csoda volt, hogy ezt választottuk; s hozzá e tervezőt kaptuk. Nagyon szereti munkáját. Az építkezés teljes műszaki vezetését személyesen végezte, városunk építési-műszaki ellenőreinek segítségével felügyelte első temploma megszületését.


Közösségi életünk - miután a Zeneiskolába költöztünk - még élőbbé vált. Már voltak hittanosaink, ifiseink, konfirmandusaink. Egyháztagjaink között egyre több középkorút és fiatalt lehetett üdvözölni. Idős testvéreket gyűjtögetni, gyerekeket énekre tanítani nem egyszer jött Pécsről Klári néni. Pécsi segédlelkész kollégám is fiatal csoportot hozott, szolgált közöttünk, gitározott, s megnézte városunk, s elvitte jóhírünk, hogy élünk és alkotunk, hitben erősödünk, számban gyarapodunk. Segítő testvérre is leltünk, ki időseket gyámolított, betegeket bátorított, szegényeket támogatott. Mindezt sorolni is nehéz, de mindez ment lelkesen. Gördülékenyen, mint kerék a sínen. (Azért említem ezeket, hogy ne rémítsen senkit félelem, ha nehezednének dolgai, növekednének gondjai. A lelki közösség = lelkes közösség.)


A munkálatok megkezdése előtt egyházközségi pénztárunkat patikamérleg-pontossággal mérő testvérünkre bíztuk. így is könnyítve alapítványi pénztárosunk tennivalóit, akinek szakmai készültsége ellenére akkor lettek volna égető gondjai, ha a kasszánk üres lett volna. Ettől azonban megkíméltük minden körülmények között Emmi nénit, aki az épület fölszentelését követően leköszönt. így új orgonánk pénzügyi lebonyolítását már utóda végezte.
Számomra "lazító" élményt jelentett, hogy '92-től a Petőfi iskolában test-nevelés órát tartottam, sportkört vezettem csikó-eleven alsótagozatos fiúknak. Gyülekezeti fiataljaink számára is mindenkor fontosnak éreztem a lelki, intellektuális fejlődés mellett a fizikai erősödést. Szintúgy Európa ismeretét. Ez azt jelentette, hogy világlátásra általános iskolásainkat Felvidékre vittem; míg középiskolásaink Németországba vagy Angliába utaztak. Városunk nevét víve, méltón képviselve, s érdeklődő testvéri kapcsolatokat építve.

1992. KARÁCSONY. Már sok gyermek, fiatal szerepel a szentesti programban. Szülőkkel együtt több mint százan vagyunk. Nem is férünk mind el a teremben. Hála Istennek! Nem fog kongani a templom mikor elkészül. Lesz benne szépszámú hívő embersereg. így legyen!


1992. DECEMBER 28. Fontos dátum: Az első vásárlást kell tető alá hozni december 31-éig, hivatalos számlára az alapítványnak, különben elveszne az áfa-visszatérítési jog! (A vásárlás majdnem meghiúsul. Kicsinység miatt: bevásárlótársam a leendő lelkészi hivatal telefonját a maga számára kívánja bevezettetni. "Csak így" tudná ellátni könyvelői tennivalóit! /?/ Mivel a távbeszélő még közel sem aktuális, no, meg pénz sincs rá, így a "galiba" elmarad, békesség megmarad, s a "megmentett" milliók sorsa jó úton halad.)


1993. DECEMBER 4. Alapkő-letétel ünnepsége. Minden havas, hideg van, de mégis fölcsillanó fényes ténye, valósága az erősödő evangélikusságnak, hogy lesz a Központból valami. Vendégünk a püspökünk, s egy államtitkár és sok-sok testvérünk, barátunk. Értük imádkozom, s lélekben feléjük kacsintok: Na most már fölépítjük e Hajlékot, s aztán el nem húzhatja innen senki sem! Városom, Újvárosom, megszépítünk egy kicsit, s nemcsak küllemedre költünk, hanem lelkednek is erősítést adunk; lelkesítünk!
E múló évünk sikerév volt. Az előzőt is fölülmúló. Sok külföldi keresett meg, anyagilag is támogattak. De lelkileg többet jelentettek! S ennek következménye minden egyéb! Megkaptuk Zürich város idei "Nagyadomány"-át: tizenötezer svájci frankot! Itt járt egy amerikai atomfizikus, s nekünk adott kettőezer dollárt. Alapítványunkra sok magyar honfitársunk adakozott. S a külföldieknek úgy mutattuk be városunkat, hogy éppen úgy "belezúgtak", mint én. Tudom, nekik is kicsit mindig honvágyuk lesz utánad, s ha nem is láthatnak, majd álmodnak, beszélnek rólad városom, Újvárosom!

1994. Gyülekezeti munkánk egyre több lesz. Semmit föl nem adtunk. Egyre több a munkatársunk, egyre összeszokottabb a csapatunk. (Igaz, hogy aki irigykedik, az egyre mérgesebb lehet mireánk. Erről azonban nem tehetünk, hajtanak minket a csodák!)


A nyáron már nem csak mi viszünk külföldre gyerekeket, de lehetőségünk nyílt arra is, hogy németországi táborozásra delegáljunk párat. Templomunkban megtörtént az első igazi esemény: a tervezésben részt vevő egyik mérnök az épülő falak között tartja az esküvőjét. Elég rendhagyó eset. Később itt vesszük föl a városi egyházi műsor adását. Hetven (!) fiatalunk vesz részt az alkalmon! Örül szívem-lelkem: Jaj, de jó, hogy lesz templomunk, e gyerekeknek lelki otthonuk! Micsoda csoda!
Minden, mindig azért nem lehet sima... Rengeteg pénzt nyel el az építkezés. Fölutazunk püspökünkhöz - más ügyben is -, a leglesújtóbb azonban az a mondata: "Pénzről nem tudunk tárgyalni. Nincs." Nem tud szerezni ő sem. Az építkezés elakad? Hm.
Hazajövünk, tesszük a dolgunkat. Hallgatunk. Nem "hazugságból", hanem a panasztól a helyzet nem javulna, s lenne biztosan, aki "bepánikolna". Egyházvezetőségi tanácskozásunkon teszek egy javaslatot: "Mi lenne, ha mi, testületi tagok bedobnánk tíz-tízezer forintot?" Nincs sikerem... (Azért "megérte" ez a próbálkozás is...)



OKTÓBER VÉGÉN Münchenbe utazom. Pont ezidőben tartják új püspökük beiktatását. Ritka alkalom, magam is megnézem, majd maradok a fogadáson. Szerény, nem hivalkodó. Számomra jó fénykép a bajor egyházvezetőről. "Na - gondoltam -, amit itt megspórolnak, azt elküldhetnék nekünk." Ekkor ért oda hozzám az ünnepelt. Elmondtam, ki vagyok, honnan jöttem, s meghívtam jövőre egy gyülekezeti látogatásra. Mondta, hogy jövőre Magyarországra jön, s nem kerüli el városunk. Hát, kíváncsi voltam. Nagyon kíváncsi...


1994. DECEMBER 17. A szerkezetkész átadás hálaadó ünnepe. Püspökünk már hazajár Dunaújvárosba. Négy fiatal megkeresztelése gazdagítja az alkalmat.

1994. KARÁCSONY. Népes ünnepély volt a Zeneiskolában tartott szentesti alkalmon. Most is akadtak, akik folyosón maradtak, mert nem fértek a nagyterembe. Az idei különlegesség azonban már a Templomban "rejlett”. Pár középiskolás ugyanis megkért, nem tarthatnánk-e OTT "Éjfélimisét"? Csak mi, páran. Rábólintottam: ott leszek! Ott voltam. Ők is. Pallók közt, malterosládát-szentesítő oltár előtt. Némelyikük apával, anyával. Húszán jöttek el, szinte "titokban", hiszen nem hirdettük. Pára libbent, ének szállt, ima szólt és áldás, "Urbi et orbi." Különleges szellemiségét, hangulatát éltük meg a Jézus-születésnek! Ezen a Karácsonyon ez volt a legélőbb ajándékom. (Egy évvel utána - még mindig félkész állapotban állt a templom - részt vettünk vagy százan; s 1996-ban - a már kész templom - teljesen megtelt éjféli ünneplőkkel.)

1995. A tennivalók idén sem fogytak, a napok tán gyorsabban robogtak, hiszen kisapostagi képviselő-testületi tagságom, s Dunaújvárosban a Kulturális Bizottságba való meghívásom szabadidőm /?/ terhére történhetett csak, ami eddig is alig akadt, s most még kevesebb maradt. (Bár próbáltam a huszonnégy óránál többet kibirkózni a napokból. Nem ment...)
A már bejáratott és pergő történések mellett, meglátogattuk bajor testvérgyülekezeteinket az Alpokhoz búvó Aschauban, s a Chimsee melletti Bernauban. Egy busznyi résztvevővel mentünk. Családias, testvéri vendéglátásnak örvendhettünk. Mindenki szívbőljövő-felsőfokban beszélt róla, s szép emlékeik között őrzi, óvja. Kedvesen mosolygott reánk Európa. Egyre érezhetőbb: Sikerült hittel, szeretettel olyan Közösséget építeni, melynek tagjai igénylik a lelket erősítő, tudást frissítő, látókörüket szélesítő eseményeket. Élő közösséget! Még hitvallásban kellene "izmosodnunk", aztán a lelkész is érezné, hogy nem szolgált itt hiába.
Számunkra a legfontosabb idei esemény Hermann Löwenich bajor püspök és delegációjának látogatása Dunaújvárosban! (Talán hasonló rangú külföldi egyházi vendég soha eddig nem látogatott még városunkba.)
Úgy gondolom, a polgármesteri fogadás kölcsönös megtiszteltetés volt vendégnek, vendéglátónak egyaránt, de az "otthonlét" közelségét, természetesen templomunkban érezhettük Löwenich püspöknél, s feleségénél, kíséreténél igazán. Annál is inkább, mivel gyerekek, fiatalok köszöntötték, anyanyelvén. A hivatalos beszédek után vendégünk kötetlenebb formában fordult hozzám, s megjegyezte, hogy íme eljött Dunaújvárosba, nagy élményt jelent ez számára - s ezt is őszintén mondta, hiszen Budapesten nem másról, mint városunkról beszélt igehirdetésében -, és most közöljem vele, mennyibe kerül a Központunk fölépítése, mennyit kell még fizetnünk? Elmondtam. Mire megnyugtatott, hogy ők segíteni fognak! íme, óriási csoda! így történt. Megszűnt minden gondunk. Gond nélkül elkészült Evangélikus Centrumunk, sőt még a működéshez is maradt tartalék.


"Ne győzzön le téged a rossz; te győzd le a rosszat jóval."

/Róma 12:21./


1996. MÁJUS 25-ÉN Pünkösd szombatján, álmunkban sem várt együtt ünneplő tömeg jelenlétében szenteltük föl az Evangélikus Központunkat. Volt, akit a hite hozott, volt, akit a szíve, s talán olyan is, kit emlékezése, csodaéhsége... S mi mindannyian "pünkösdi csodát" éltünk! Érted is városunk! Érted Felebarátunk! S mind miértünk!



1996. MÁJUS 26. A Konfirmáció (megerősítés) felemelő, rendhagyó és különleges keretében ifjúságunknak is továbbadtuk a hit, remény, szeretet stafétáját, az ifjúsági házat s a küldetést a Jövőbe, a Jövőért!

MÁJUS 27-ÉN a Zenei Egyesület átadta a Koncerttermet a zene hirdetőinek és szolgálóinak, zenészeknek, kórustagoknak, s a zeneszerető közösségnek, akik fergeteges vastaps "próbával" vették birtokukba az evangélikusok és a város pünkösdi ajándékát. E három alkalom kiemelkedő közérdeklődése hab volt a tortán. Az Ajándék átvétele! A megpróbáló, csodákkal találkozó küzdelmes út, az elkészülés útja eddig tartott.
Természetesen nem állt meg az élet ezután sem. Új szakasz kezdődött. Újabb csodákkal, melyeket újra lesni, figyelni kell. Amint csodaszámba érkezett az 1997. FEBRUÁR 3-ÁN fölszentelt kis orgonánk is. Amint csoda az Élet, a Közösség, az egész épület, és maga a helyzet is, hogy templomok épülhetnek ott, ahol egykor ez elképzelhetetlennek tűnt... S hogy városunk címerébe belefoglaltatott a Megváltó jelképe... S hogy építők lehetünk. Hit-, város- és jövőépítők!
Örüljünk! Mert örülhetünk: Hisz csodák ma is vannak. Erősítenek, biztatnak, átkarolnak, betakarnak, lelkesítenek, vígasztalnak...
Városom, Újvárosom, benned lelkes emberek laknak! Megérdemlik a csodákat!


A dunaújvárosi Evangélikus Központ és Koncertterem építésének egyházi felelősei:
  • Püspök: D. Dr. Harmati Béla
  • Esperes: Káposzta Lajos
  • Lelkész: Reisch György
  • Gyülekezeti Felügyelő: Rapcsák Károlyné dr.
  • Presbitérium: Dr. Baráth Károly, Bíró Krisztina, Endreffi József, Furják Mihály, Hermann Jánosné, Inotai Tibor, Jeszenszky Tiborné, Miklán Imre, Mórocz Lajosné, Őri Zoltán, dr. Pethő János, Suba Mihály, Szántó Vilmosné, Sztankovics András, Sztankovics Lászlóné, Tóth Ferenc
  • Hitoktatók: Tóthné Bencze Ágnes, Bánkuti Katalin
  • Kántorok: Varga Kata, Rákos Réka

A Koncertterem létrehozásának önkormányzati támogatói:
  • Polgármester 1990-1998.: Almási Zsolt
  • Önkormányzati testület:
    1990-1994.: Almási Zsolt, Andics József, Antal István, Antal Lajos, Birkás István, Blaskovics Gábor, Csajtai István, Cserna Gábor, Dakó Csaba, Dimák Ernő, dr. Dlustus Péter, dr. Dorkota Lajos, dr. Félix István, Galántai Csaba, dr. Gál Zsolt, Huszti József, dr. Izsák Gyula, dr. Kálmán András, dr. Kéthelyi Ágnes, Kiss András, Ladányi Béla, Ordas István, Palkovics Jenő, Pálfalvi János, Pochner László, Simon Ervin, dr. Sípos János, dr. Szabó Zoltán Mihály, Varga Lajosné, dr. Wittmann Károly
    1994-1998.: Almási Zsolt, Antal Lajos, Burányi Albert, Böszörményi Zoltán, Dávid Béla, Deimel János, dr. Dorkota Lajos, dr. Gyöngyösi Pál, Illéssy István, Kapás Zsolt, dr. Kálmán András, Kecskés Rózsa, Kerekes Judit, Kiss András, Kocsis Lóránt, Ladányi Béla, Lánczos András, Ordas István, Pálfalvi János, ifj. Pochner László, dr. Sípos János, Szász Antal, Szemán József, Tóth László, Varga István, dr. Wittmann Károly
  • Vallási és Kisebbségi Bizottság:
    1990-1994.: dr. Izsák Gyula, Cserna Gábor, Csajtai István, Mohainé Csupity Zsófia, Pallag Istvánné
  • Kulturális, Vallási és Kisebbségi Bizottság:
    1994-1998.: Pálfalvi János eln., Antall Lajos, Kerekes Judit, Kocsis Lóránt, dr. Izsák Gyula, Dakó Csaba, Reisch György.
  • Kulturális Bizottság: Dakó Csaba, Pálfalvi János, Andics József, Palotás József, Horváth Dénes
  • Építési titkárság: Gál Zoltán,
  • Kulturális Titkárság: Bokor Zsuzsa
  • Dunaújvárosi Zenei Egyesület: Horváth Dénes elnök / Zeneiskola igazgató
Az Evangélikus Központ és koncertterem tervezője: Nagy Tamás Ybl-díjas építész
Kivitelezője: Szerkezeti kivitelezés: ÁTRIUM Bt. - Sipiczky Zoltán
Szakipari kivitelezés: Reál-Coop Kft. - Kerek Sándor, Mlinkovics József 
Városi műszaki ellenőrök: Juhászné Daám Franciska és Molnár István
Az oltártéri bútorokat készítette: Suba Mihály 
Építkezést lebonyolította: Az Evangélikus Centrumért Alapítvány.


Támogatók:
Magyarországi Evangélikus Egyház; Bajor Evangélikus-Lutheránus Egyház; Martin Luther Szövetség (Németország); Gusztáv Adolf Segélyszolgálat (Németország), Bajor Diakóniai Szolgálat (Németország); Zürich város Önkormányzata; magánszemélyek külföldről, hazánkból, városunkból, egyházközségünkből.

Köszönet és hálaadás a Teremtőnek, az építőknek, támogatóknak, jóakaratú segítőknek a megvalósításért, és áldásos működésért!

Az Úr 2001. évének Pünkösdjén,
Dunaújváros 50. esztendejében,
az Evangélikus Központ fölszentelésének 5. évfordulóján.


Reisch György - templomépítő lelkész
Stermeczki András - gyülekezeti lelkész


E kiadvány támogatásáért külön köszönet dr. Kálmán András polgármester úrnak, valamint a Dunatáj Kiadói Kft. munkatársainak.

Felhasznált képek: Dunaújváros-Kisapostagi Társult Evangélikus Egyházközség fotóarchívuma, saját fotók

Megosztás:

2017. május 22., hétfő

Költözik az Aeropark


Nem mindennapi látványosság maga az Aeropark sem, de a reptéri fejlesztések miatt a matuzsálem repülőgépeknek és az őket kiszolgáló szerkezeteknek költözniük kellett. Szerencsére nem olyan messze, de a berozsdásodott eszközöket újra mozgásba kellett hozni, hogy új, vélhetően végleges helyükre kerüljenek. Az ígéretek szerint az új hely jobb, szebb lesz, ígérem, újranyitás után egyszer megnézzük, meglátogatjuk újra.

A rendkívüli logisztikai feladat végrehajtásáról készült kis rövidfilm:




MÁR CSAK EMLÉK...

Ferihegy 2008 - 1-es terminál

2011, a még működő terminál

Az 1-es terminál 2005-ben 9 hónap alatt teljes felújításon esett át, és 2005. szeptember 1-től a diszkont légitársaságokat szolgálta ki, majd 2012. május 30-val a Malév csődjét követő forgalomcsökkenés miatt a kereskedelmi utasforgalom elől - ideiglenes hatállyal - elzárták. 



2014, Péter barátunk táskája - már csak emlék


Aeropark Budapest - http://aeropark.hu/

Megosztás:

2017. május 20., szombat

62. Ludas Matyi Dunapentelén


Egy oldal Pályi Jenő vázlatkönyvéből

A Ludas Matyiban megírtuk már, hogyan készül a cipő (ha cipőgyárban voltunk), megírtuk már, hogyan készül a selyem (ha szövőüzemben voltunk), hogyan készül a gyalupad, (ha gépgyárban voltunk). Most meg kellene írnunk, hogyan készül egy város, mert Dunapentelén voltunk.
Város nem úgy készül, hogy felépítenek egy házat, azután melléje egy másodikat, majd egy harmadikat. Így csak laikus kezdene várost építeni. Város egyszerre épül. Egyidejűleg kezdik meg egész utcasorok építését, egyszerre emelkednek a falak mindenfelé. Az embernek az az érzése, hogy végülis félóra alatt lesz kész a város teljesen; - mondjuk - három órakor 15.000 ember még kilincseket fog szidolozni, félnégykor készen lesz a város: be lehet rajzolni a térképekre a régi Dunapentele mellé és be lehet írni a lexikonokba.
Aki a város "Dunai Vasmű" feliratú íves kapuját átlépi, valójában a jövőbe lép. Roppant izgalmas érzés, éppoly izgalmas, mint a látvány, amelyet nyüzsgő munkáshadaival, csodálatos gépeivel és máris pezsgő életével az épülő Pentele nyújt.

Mindenesetre különös város. Város, ahol még nem született senki, nem halt meg senki, város, ahol nem zajlott le emlékezetes csata, sem konferencia, város, amelyhez semmiféle történelmi esemény nem fűződik, mégis nevezetes, híres város. Nevezetes arról, hogy nem volt, hanem LETT, VAN és LESZ, örök dicsőségére azoknak, akik teremtő munkájukkal építették, és a hála térképre varázsolt jeleként azok iránt, akik lehetővé tették, hogy felépüljön.


Sándor Jolán egy a sok-sok ezer közül. Pápa mellett dolgozott egy háztartásban, onnan jött Pentelére, amelyet - mint mondja -, szülővárosának érez. A város viszont - ha beszélni tudna - nyilván kijelentené, hogy egyik alapítójának érzi Sándor Jolánt, s nem ok nélkül. A fiatal lány gépkezelő brigádot vezet, s mellékesen egy egészségügyi tanfolyamot is elvégzett. Egyébként menyasszony, s a vőlegénye is Pentelét építi: menyasszonya és Pentele kedvéért ugrott ki a pesti tűzoltók uniformisából.

Pillanatfelvétel az épülő városból.

Lement egy költő Dunapentelére, mert tudta, hogy igazán jó verset Penteiéről nem írhat, ha nem látta a maga két szemével, hogyan épül a Dunai Vasmű. Lement hát a költő, persze nagyon szívesen fogadták s ő meg is hálálta a szíves fogadtatást: elővette húszoldalas versét Penteléről és felolvasta.
Mindenesetre újszerű felfogása az élménygyűjtésnek. Megírni otthon a művet s aztán levinni a helyszínre megvizsgálni, hogy stimmel-e?

Lement egy DISZ-ifjú Dunapentelére, mert tudta hogy ha jó színdarabot akar írni a Dunai Vasmű építéséről, ott kell élnie egy ideig Pentele építői között.
- Színművet akarok írni - mondta - szeretnék itt három napig nézelődni.
- Nem lesz elég - mondták neki - ha meg akarod ismerni az itteni életet, állj be három hónapra dolgozni!
- Hol van nekem annyi időm! - sóhajtotta az ifjú és már a következő vonattal hazautazott.


Földes Miklós elvtárs, a pentelei építkezés egyik vezető mérnöke kísérte Ludas Matyit bolyongásaiban. A mérnök elvtárs kitűnő kalauz: humora van. Amikor például egy hármas csoport mellett mentünk el, amelynek két tagja csak nézte, hogyan dolgozik a harmadik, kalauzunk megjegyezte:
- ...mert nálunk kérem nem csak látványos épület, de épületes látvány is akad.


Pentelén van - hejh! - sok számos utca, de neve még csak egynek van a sok közül. Ezt az egyet meg is örökítettük, s látható még rajta egy pentelei járókelő, a pentelei járókelők szokásos öltözékében.
Bár az utcák még névtelenek, a házaknak van nevük. Nem mindegyiknek külön, az azonos méretűeknek és azonos jellegűeknek közös nevet adott az építők serege. E nevek a következők: kocka, csont, szekciós és bivaly. A bivaly a legnagyobb, de már nem sokáig, mert épül a bika is. A bika ötemeletes lesz.


Az egyik hatalmas épületet csak nők építik. Képünkön Tevan Zsófia mérnöknő és Csillag Kati, a kőmívesbrigád vezetője látható, akiket rajzolóművészünk a közelükben levő súlyos szerszámok láttára nem mert lerajzolni, s akiket ennek folytán fényképen ábrázolunk.


- Ennek aztán igazán nem szabad lenni!
Ezt a kiáltást halljuk valahonnan a közelből, amikor a kilences kocka felé baktatunk. Hegyezzük a fülünket: itt valahol a Ludast idézik. A hang irányában megyünk s megtaláljuk Deim József kőművesmestert, aki egyik kezében szerszámmal, vödörrel, másik kezét ökölbe szorítva áll a sík mezőn.
- Mi az, aminek nem szabad lenni, Deim elvtárs? - kérdeztük bemutatkozás után.
- A munkaidőm egyharmadrészét elszaladgálom anyagért. Egyik raktárból a másikba, ezért ide, azért oda. Eljöttem a munkahelyemről négy órakor, örülök, ha a munkaidőm végére visszaérek.
Igaza van Deim Józsefnek. Ennek aztán igazán nem szabad lenni.

A márciusi Nemzetközi Nőnap - mint halljuk - nem volt jól előkészítve. Ennek az a magyarázata, hogy az MNDSZ felelős nem ért rá a Nőnapot előkészíteni. Azért nem ért rá, mert mindennap lejött valaki az MNDSZ budapesti központjából a Nőnapot előkészíteni, és az elvtársnőnek a pesti vendéggel kellett foglalkoznia.

Megjelent: Ludas Matyi - 1951. június 14-i számában (8. oldal)

Megosztás:

2017. május 17., szerda

Gratulálok, szép volt Pápai Joci!


Mint majd minden évben sikerült megint majdnem átaludnom az egész showműsort, igaz tudtam hogy van, ha nem is készültem rá, de kíváncsian vártam a fellépőket. Utólag végignézve azt hiszem elmondható, semmi különös nem történt, nem volt igazi nagy durranás, igaz ha a rádióban egymás után mennének le a számok, nem kapcsolnám el. Kiemelnék mégis pár fellépőt, akik mégis egy kicsit kiemelkedtek a többi közül..

Arstvik - Fly with me - Örményország



Sunstroke Project - Hey Mamma - Moldova



O.Torvald - Time - Ukrajna



Robin Bengtsson - I Can't Go On - Svédország



Sajnálom, hogy a legtöbb előadó már angolul énekelt, és csak a bemutatkozó kis videóból és a feliratokból derülhetett ki, ki honnan érkezett. Egyik üdítő kivétel Pápai Joci, aki A dal című műsor győzteseként képviselhette hazánkat, halkan megjegyezvén - minden hiszti ellenére - megérdemelten. Egyéni sorsokkal domborító előadók, jódlizó románok, és önmagával duettező horvát előadó... semmi vicces, meghökkentő előadás, mint akár annak idején Verka Serduchka, aki idén is ott volt egy kicsit a színpadon.



Versenyen kívül pedig a showműsor zárásaként az ukrán Onuka produkcióját láthattuk. Minimum ezért már érdemes volt visszanézni a döntőt.



Akit pedig érdekelnének még a 2017-es eurovíziós dalok, nem csak a döntősök, többek között a deezeren is megtalálhatóak, meghallgathatóak, bár a kijevi csarnok hangulatát már semmi más nem fogja pótolni, ettől persze még nem lesznek se kevesebbek, se többek.




Megosztás:

2017. május 8., hétfő

61. Pentelei Molnár János




PENTELEI MOLNÁR JÁNOS


Piéta

Ezerkilencszázhatban, a Műcsarnok első termében, feltűnő helyen, ahová rendszerint a tárlat legjelentősebb dolgait helyezik, egy kép volt kiállítva, címe: "Piéta". Nagyon sokszor hallott cím, a téma is olyan, amivel lépten-nyomon találkozni múzeumokban. Mégis a kép nem juttatta a néző eszébe a múzeumok festőit, az ismert, híres, sokszor reprodukált és utánzóit Pietákat. A kép festője Pentelei Molnár János. Oly név, amit először hallottak ekkor a tárlat látogatói. Előbb is kiállított, 1904-ben egy vadász csendéletet, de ezt csak kevesen vehették észre, csendben megvonult sok más száz kép közt. A "Piéta" azonban feltűnést keltett, valójában még egészen ismeretlen új nevet dobott a felszínre. Magára terelte figyelmét a kritikának, műértőknek és a kormánynak. Kitudódott, hogy a festője, Pentelei Molnár János egészen fiatal ember, mindössze pár év a festői múltja, két-három esztendő, hogy piktornak készült, s máris ott van, hogy az akadémiákban, nyilvános jellegű iskolákban nincs tovább keresnivalója. Ezt másképpen úgy hívják, hogy siker. A Piéta tehát sikert aratott s Pentelei Molnár János ekkor huszonnyolc esztendős. Egy fél évvel, sőt egy fél nappal még maga se hitte volna, hogy ennyi elismerés jár neki, mint aminőben ekkor része volt. Mert ha alig néhány éve, hogy a pikturához pártolt a büró mellől, hogy a piktura iskoláscipőit hordta, még tele volt kétségekkel, még egész közel voltak mögötte a küzdelmes évek, amelyek egyrészt a művészet felé hajtották, meg akarták tartani a művészetnek, másrészt ezer akadályt állítottak, megnehezítették az útját az élet sokféle bajával, gyötrelmével. Nagyon küzdelmes fiatalságon ment keresztül Pentelei Molnár János, hol szaladva kitárt karokkal, a művészet csillogó mezeje felé, boldogan és örömmel, hol meg elpártolva tőle, keserű lemondással és szomorúan, amíg elért e Pietá-hoz. A siker meglepte, ily fokban talán maga se várta, de bizonyos, hogy nem szédítette meg, nem csalta a munkának könnyebb megfogására, hanem ellenkezőleg: fokozta energiáját, s még komolyabbnak rajzolt eléje feladatokat. Egy sikerrel, amely tudvalevő, hogy amint fejlesztője, épp úgy megölője is lehet a művésznek, egy sikerrel a vállán ment ki a Műcsarnok termeiből Pentelei Molnár János de nem úgy, hogy később aztán megfogyva, szegényebben térjen vissza. Tanult, dolgozott, nem úgy, hogy munka közben arra nézett volna, mivel ér el sikert. A művészetnek úgy dolgozott, hogy magának dolgozott s mégis egyre-másra kap díjakat, a nevét ott olvasni, azok közt, akik kitüntetést kapnak. Kiállít s újra jut neki elismerés, a "Harminc ezüst pénz" című képre még teljesebben, mint a Piéta alkalmával. Fiatal művészek közt ily gyors egymásutánja a sikereknek nem megszokott, s kétségtelen, hogy ennek okait kvalitásokban kell keresni. A művész komoly törekvésében, fiatalságának nem mindennapi, szolid, biztos, józan úton haladó tudásában. Pentelei Molnár János műterme öt éven át volt a Benczúr-féle mesteriskola a földszintjén. Ma már kiköltözött onnan, tovább nem lehetett, szabály szerint, maradnia. E kényelmes és ugyancsak olcsó - sőt egyenesen ingyenes - műtermet otthagyva, az Aréna-út 17. szám alatt dolgozik most.


Alkonyati csend

A műteremben különféle időből való dolgokat találtunk. Akt-tanulmányokat a művész tanuló korából, portrét, csendéletet, plein-airt és kotnpoziciót.


Kertben

Az első képe, amit a Műcsarnokban kiállított, egy vadászcsendélet volt 1904-ben. Ezt követte néhány plein-air - közülük a kertben ülő vörösruhás nővel, amit a Művészet e száma is közöl, talán még emlékeznek Pentelei Molnár János ismerői. Amikor ezt festettem - mondta nekünk annak idején a művész -, valóságos plein-air láz fogott el. Hat hét alatt egy nyáron megfestettem vagy harminckét plein-airt.

Harminc ezüstpénz

A "Piéta" után két nagy figurális kompozíció jött, a "Harminc ezüst pénz" és az "Ego eimi". Utóbbi időben a művész úgyis csak csendéleteket fest, legújabb sikereit is - Bécsben, Berlinben - ezekkel érte. Ez azonban, ahogy kivettük szavaiból, nem hűtlenség a figurális kompozíciók iránt.

A művész figurális képeire gondolva, s az "Ego eimi" előtt állva, amely a műtermében van, föltettünk egy kérdést. Azt, hogy mi hajtja a művészt e biblikus történelmi piktura felé, belső szükség-e, s általában mivel magyarázza ehhez való kedvét, ambícióját, amikor tudása, tehetsége a csendéletekben nem kisebb sikert jelentett, sőt sokak szerint meggyőzőbb, szimpatikusabb. A művész ily formán felelt:
- Nem lep meg a kérdése és teljesen értem a felfogását. Viszont kérem, vegye őszintének, egyedül való meggyőződésemnek, amit most magamról mondok, amiért különös szeretettel foglalkozom ily témákkal. Az emberek nagy része kifelé a világnak él. Vannak azonban, akik befelé élnek, s ne vegye szerénytelenségnek, ha ezek közé sorolom magamat is. Engem ezek a bibliai témák megfognak, magukhoz kötnek, s legbelsőbb érzéseimben foglalkoztatnak. Ilyenkor, higyje el, a gyermekkoromat élem. Az oka ennek valószínűleg az - ha már éppen magyarázni kell —, hogy az apám nagyon vallásos ember volt. Minket is így, vallásos szellemben nevelt. Kis, csöndes miliőben nevelkedtem, ahol vasárnaponként minden a templom körül fordul. Gyermekkorom emlékének is nagyrésze ide köt a templomhoz. Amikor még az volt a legszebb örömöm, hogy vasárnapi miséken ministrálhattam. Ma nem mondhatom, hogy vallásos ember vagyok a szó dogmatikus értelmében, viszont azt sem mondhatom, hogy nem vagyok az. Csak az bizonyos, hogy ha gyermekkoromra gondolok, ilyenkor ez jut eszembe, a misék, a halk egyházi kórusok és higyje el, sok meghatottságot érzek. Amikor kezembe veszem a bibliát, vagy ily kompozíciót festek, akkor lássa, ez az emlék jön elém, akkor gyermekkoromat élem, át újra, s majdnem azt mondhatnám, hogy ilyenkor ministrálok. Nagy öröm ez, belső szükség és nem - mint esetleg némelyek gondolnák - külsőség, affektálás. Mert például a "Harminc ezüst pénz" se készült megrendelésre, s ez a kompozíció, amit itt lát, ennek sincs gazdája. Nem is törődöm vele, hogy vajjon lesz-e? Festem, mert szeretem, festem, mert enyém. Ha nem így volna, sok kínlódással készülne. Nem azért festem, hogy vele sikert erőszakoljak. Pedig bizonyos, hogy sokan ma tisztán ily okból festenek efféle pikturát. Abból, hogy valakinek sikere volt megpróbálják utána csinálni. Én függetlenül minden mástól, első sorban magamnak csinálom ezt, s ha némelyek talán nem is hiszik el, azzal nem törődöm. Elég alkalmam volt szembeszállni az élet küzdelmeivel, éppen eléggé ismerem az emberek kicsinyességét. Ezért valósággal menekülök a bibliához. Ez teljesen elvág a külvilágtól, visszaad gyerekkoromnak, amikor minden szép, tiszta és zavartalan volt, s gyönyörű poémáinak nem hidegen számításból próbálok festője lenni. Talán szentimentális voltam, de hát ön kérdezett.

Csendélet

Pentelei Molnár János most harminchét éves. Született 1878-ban, Dunapentelén. Apja szegény ember volt, szűkös viszonyok közt élt, nyolc gyereket kellett nevelnie. Gyerekkorában Pentelei sokat rajzolt, sokkal nagyobb kedvvel töltött időt a rajz mellett, mint az iskolában. E miatt nem egy elemi osztályt kétszer járt, ismételt. Ez egyébként rendes momentum, megszokott biográfiai kezdés azoknál, akikből piktorok lesznek. Az eredendő hajlam is lehetőleg tehát már gyerekkorában nyilvánult, az útja, a további fejlődése azonban nem oly egyenes, mint azoknál, akik kedvezőbb életkörülmények közt indulnak művészi pályára. Jó ideig Pentelei Molnár János nem is gondolhatott komolyan arra, hogy művész legyen. Az élet sokfelé sodorta, míg beléphetett művészi iskolába, már nem volt pelyhedző ifjú, amikor először került professzor oldala mellé.


Csendélet

Bizonyos időn át stagnált benne a rajzoló kedv, megállt, ahelyett, hogy előre fejlődött volna. A művész szavaiból egyébként itt a következőket jegyeztük fel:
- Pesten reáliskolába jártam, de hogy felsőbb iskolába menjek, erre, sajnos, apámnak nem igen volt módja. Sokan voltunk, arra kellett törekednünk, hogy minél hamarább kerüljünk kenyérkereső foglalkozásba. Apám hajóskapitány volt, azt akarta tehát, hogy én is erre a pályára menjek, hogy tengerész legyek. Öt reáliskola után kerültem tehát a tengerészeti akadémiára (1895.). Sokáig azonban nem maradtam itt, részint mert kedvem se volt ehhez a pályához s egy másik hátrány, hogy idegen nyelveket se tudtam. Újra felkerültem tehát Budapestre, vissza megint a reálba. Érettségi után elvégeztem az építő felső ipariskolát, s rövidesen bekerültem a mezőhegyesi kataszteri hivatalba. Az önkén-tesi év után gondoltam csak először arra, hogy művésszé leszek. Eddig is festegettem szabad időmben, most azonban erősen megfogott a vágyakozás, nyugtalanított, izgatott. Persze, komolyan még mindig nem foghattam hozzá, nem lehetett beszélni róla. Az első tény volt, hogy a hivatalt otthagytam s feljöttem a fővárosba (1902). Hogy itt hogyan éltem, mily körülmények között, erről nem beszélek, mert életemnek ez a legküzdelmesebb fejezete. Egyedül állni egy nagy városban, segítség és jó tanácsok nélkül s emellett művészi álmokkal telve: ennél nincsen kegyetlenebb valami. Az úgynevezett bohémélet minden nyomorúságán átmentem, oly körülmények közt éltem, hogy például irigyeltem azt, boldogságnak ítéltem azt, ha valakinek húsz forint havi jövedelme, fizetése van. Nem is bírtam ezt, kimerültem s újra visszamentem a kataszteri hivatalba, ott legalább ha szerény is, de biztos a megélhetés s mellette - így vigasztaltam magam - még festhetek is. Csakhamar azonban forduló történt az életemben, oly hirtelen és oly gyökeres, amit magam sohase hittem volna. Megismertem azt, aki a feleségem lett, s aki egyenesen azt kívánta, hogy lépjek ki a büróból, fogjak komolyan a pikturához s menjünk ki mindketten külföldre, tanulni. Nős voltam tehát és kezdő diák. Először Münchenbe mentünk, Hollósyhoz. Csupa szenzáció volt, amit ekkor keresztül éltem. Hollósynál szénnel láttam aktot rajzolni; ez új volt, imponált, a szén is, az akt is. Feleségem persze megkérdezte mindjárt az első napokban, hogy vélekedik rólam, a tehetségemről, mit gondol, vajjon lesz-e belőlem valami. Hollósy persze nem mondott semmi különöst. Mit is mondhatott volna, amikor még csak az abc-nél tartottam. Egyébként négy esztendőt jósolt, ami alatt nála tanulva, mehetek valamire. Öt hónap múlva azonban már mosolyogva jelezte, hogy elég volt, nála már több újat nem tanulhatok. Ismét egy kis időre hazajöttem, aztán pedig Parisba (1903 őszén). Parisban a Julian akadémiára iratkoztam, Jean Paul Laurens volt a professzorom. Azt, amit itt tanítottak, teljesen ellentétesnek találtam avval, amire Hollósy tanított. Tulajdonkép itt nem is tanultam semmi újat, jobbat. A lehető legaprólékosabban tanítottak itt bennünket rajzolni, csupa detailban felfogni mindent. Kihegyezett ceruzával kellett rajzolni állandóan. Tehát épp ellenkezője Hollósy módszerének. Hollósy széles, összefoglaló látásra tanított, ezt igyekszem követni ma is, amit tudok neki köszönhetem.
- Parisból hazakerülve, eleinte Dunapentelén laktunk, itt dolgoztam, majd Orosházán s 1906-ban, ekkor jöttem fel Budapestre. Ugyanekkor lettem tagja a Benczúr mesteriskolának is. 1908-ban Hollandiába mentem, utazási ösztöndíjjal. Itt főleg Rembrandtot tanulmányoztam, csináltam is egy Rembrandt kópiát (Zsidó jegyesek). A régi mesterek közül az ő nagyságát érzem legerősebben. Ami a festői gondolkodást illeti, talán mondtam már, hogy a kompozíciót tartom legelőbbvaló feladatomnak. Ellenben kevésbé se tartok akadémikus szabályokkal, nem követek iskolát, szabályoknak igenis egyedül az egyéni meglátást, elrendezést tartom. Épp ezért egy-egy témánál sohase köt az, sohase keresem, hogy ezt mikép fogták fel és oldották meg a régi mesterek. Később, amikor elkészültem, akkor igen, akkor nagyon is érdekel az, de előtte soha. Épp ezért nagyon meglepett, hogy amikor a "Harminc ezüst pénzt "-t kiállítottam, azt mondták rá, hogy Repines. Megvallom, szégyellem bár, de megvallom, hogy Repin nevét ekkor hallottam először. Egyébként a kompozíciót is mindjárt színnel kezdem, előzetes tanulmányokat nem készítek, legfeljebb egy kis gyors vázlatot. A "Harminc ezüst pénz" is így készült, mindjárt színnel s ezért van, hogy ön például oly kevés grafikus dolgot talál nálam.

Levétel a keresztről

Az egész műteremben csakugyan alig találtunk grafikus dolgokat, pedig ugyancsak kerestük őket, reprodukció céljából, a "Művészet" számára. Alább időrendben adjuk a művész eddigi kitüntetéseinek és az állam által megvásárolt képeinek jegyzékét: 1905/906. évre megkapta a Nemes Nándorné-féle ösztöndíjat, 1906. őszi kiállításon "Ősszel" c. képét megvette a király. 1907-ben megkapta a Pável-féle ösztöndíjat. 1907 tavaszán 1600 koronás állami ösztöndíj. 1907. őszi tárlaton "Kaszálón" című képét megvette a király, 1907/908. téli tárlaton "Bárányfertály" című képét megveszi az állam. 1908. tavaszi tárlaton "Finis" c. képre megkapja a Wahrmann-díjat, 1800 koronás utazási ösztöndíj. 1908-ban kapja meg a 4200 koronás Andrássy-díjat. 1908/909. téli tárlaton az Erzsébetvárosi Kaszinó díját csendéletre, 1909. tavaszi tárlaton "Kereszlevétel" című képét megveszi az állam, 1909/910. évi téli tárlaton megkapja a Rudics-díjat s "Harminc ezüst pénz" című képét a Képzőművészeti Társulat veszi meg a Szépművészeti Múzeumnak. 1910/11. téli tárlaton megkapja a kis állami aranyérmet az "Ego eimi" című képe alapján, 1912 tavaszán kiállítást rendez a bécsi "Künstlerhaus"-ban, ahol az osztrák állami kis aranyérmet nyeri. Jelenleg a berlini Schulte szalonjában van nagyobb csendélet-kollekciója.

Csendélet


Krizanténos csendélet

CHRONIQUEUR

megjelent a Művészet folyóirat tizenegyedik évfolyamának kilencedik számában, 1912-ben


Megosztás:

2017. május 7., vasárnap

Apablog 22. Boldog anyák napját!

Aki szép, az reggel is szép! :)

Lili mostanában egyre többet rajzol, már ami a saját szintjén megvalósítható. A paletta széles, zsírkréta, ceruza, filctoll, apa, anya elhagyott golyóstollai, a folyosón pedig kréta...


a szívecskékkel csak rontani tudtunk az alkotáson

szülők is bele-belerajzolnak alkalomadtán....

kicsi a rakás...

Nagyon sok mindent köszönhetünk Anyának. A nap nagy részében ő tarja a frontot, figyel, főz, mos, takarít, etet, itat, altat, tisztába tesz, rendet rak, akár naponta többször is...  Főállásban, non-stop, ahogy erről már korábban is írtam.

Ez a nap egy kicsit szóljon róla. Köszönet a fáradozásaiért, a könnyebb és nehezebben elviselhető percekért.

Kis apró ajándék készítése pár lépésben, anyák napjára kis gyerekeknek és apukák számára. Egyszerű...

Lilivel már napokkal ezelőtt megbeszéltük az ajándékot. Két kezének rajzából lepkét rakunk ki, amit hurkapálcára erősítünk. Lépésről lépésre így készült a nagy mű.


Lepke - prototípus

Hozzávalók:
  • papír, színes kartonlapok
  • ragasztó, cellux
  • hurkapálca
  • olló, ceruza, toll, színes filctoll



Lili kicsi keze körberajzolva, majd kivágva, ezeket színes kartonból újra megformázva, kivágva szebbek, színesebbek lesznek. Akár egyből a színes lapra is lehet kezet rajzolni, én inkább a biztos sablont készítettem el elsőnek, pláne ha több készül.... Szóval ebből lesznek a lepke szárnyai. 


Már színesben is, ügyesebbek akár kerekebb pöttyöket is vághatnak ki, én egy kicsit elbénáztam, de a tojásforma is lehet mutatós :)

 

Alakulóban... ragasztóval feltenni a "pöttyöket és a lepke testét, majd személyes üzenetekkel kiegészíteni.


Hurkapálca a hátuljára és kész is vagyunk. Javaslom inkább a celluxot, nem áztatja el annyira a papírt és stabilabban tartja a két oldalát.


Nagy örömvégre Anyának átadni, és jó tanács, egy sosem elég, kell a gyereknek is egyet csinálni. Na erre pont jó volt a próbalepke...

Minden nap láthatjuk! :)





KÖSZÖNÜNK MINDENT ANYA! SZERETÜNK!

Megosztás: