2017. április 29., szombat

56. Vallomás a városról


Remetey Tibor: VALLOMÁS A VÁROSRÓL

Elfogult vagyok. Ezernyi érzelmi szállal kötődöm a városhoz. 1951 őszén jártam itt először, az Építők Központi Énekkarával, abban a radari kultúrházban, mely később a "26-os labor" lett. Este jöttünk - éjszaka mentünk, a városból semmit sem láttunk, csak a barakktábort, de meglepett a tárcsás telefon, a sok ember: és a magam magányos farkas módján, az előadás szünetében elbolyongtam az épülő vasmű felé, amely esti fényben zord volt és számomra inkább félelmetes. A bejárat felett megvilágítottan, szinte ragyogott a "SZTÁLIN VASMŰ" felirat. 


Ebből a kis kirándulásból egy irodalmi riport született, az Árpád Gimnázium önképzőköri versenyén, amellyel első díjat és talán az első sikerélményt szereztem.


Következő év nyarán az osztályunk is kiállította "nyalka huszárait" a sztálinvárosi DlSZ-építőtáborba, s mint a Dózsa brigád, elfoglaltuk sátrunk a 10 tantermes iskola mögötti sátorvárosban. Addig vasútmémök akartam lenni. Igen szerettem a vasutat, és éjszakákon át képes voltam szerkesztgetni menetrend-grafikonokat az Ómassa-Diósgyőr-Majlát vonalra. Nagy változás volt hát, amikor az egyik táborbeli délutánon a kíváncsiság felvitt a 20 tantermes iskola emeletén működő könyvtárba. Ott került kezembe először építész folyóirat, és nagy örömmel vettem, hogy éppen "munkahelyemről" Sztálinvárosról találtam egy folyóiratszámot. Faltam az izgalmas cikkeket, pedig ahogy ma gondolom, a szakcikkek száraz stílusában jelentek meg az új tervek és leírások a Bartók Művelődésházról, a szállóról, a rendelőintézetről. 


Másnap is visszahajtott a felismerés szépsége. A legnagyobb belső boldogság azonban akkor öntött el, amikor egy cikkből, amely az egész várossal foglalkozott, kiolvastam, hogy a távfűtésvezetéket azért vezetik a kerékpár járda alatt, hogy télen megolvadjon rajta a hó.


E raffinált "trükk" szememben oly szépnek tűnt, hogy megcsalva korábbi vasutas szenvedélyemet, a következő tavasszal az egyetemi jelentkezési lapon már első helyen az építészkart tüntettem fel.
Következő találkozásom a várossal, már egyetemi tanulmányi kirándulás idején volt, és a víztorony parkjából csendesen szemlélődve - a jól ápolt parkon, a Május 1. utca forgalmán, a "Kocka" kertjéből kiszűrődő hangokon - jólesően vettem tudomásul, hogy itt megvalósulni látszik mindaz, amiről tanulunk. 



Az épületek közül, az akkor vakítóan fehér rendelőintézet tetszett legjobban, és a legmodernebbnek tartottam. Elkalandoztunk a városban, és tanulóköri társammal, Jutkával, lekésve a buszt, futottunk a Csillagtól a Kálvária utcán át a Szalki szigetre, de már csak integethettünk a vízibusz után. Legközelebb már mint férj-feleség jöttünk együtt a városba, lakásgondunk megoldandó, elhagyva az imádott fővárost; műszaki-revizori elfoglaltságomat a helyi beruházási bankban kívántam tovább folytatni, amennyiben komoly ígéretet kapok arra, hogy egy éven belül önálló lakáshoz jutunk. Ígéret volt, de "papírt" nem adtak. Így nagyon "letörve" ültünk a Duna-parti buckák egyikén, és fentről oly festőinek tűnt a horgásztanyával szemben, az öbölben kiálló kis kagyló alakú sziget, körötte a sok-sok színes csónakkal, hogy döntöttünk: bár nem sok vidéki várost ismerünk, mégsem keveset, de Budapestet csak ezzel érdemes felcserélni.



Nem volt valami szép látvány akkoriban a Kossuth Lajos utca végi kilátó, csak a kilátás; elgondoltam, milyen reménytelenül távolinak tűnik, mire e természeti adottságaiban pompás Duna-part rendezetté válik. A bankbéli munkám lehetővé tett, hogy firkálgassak, rajzoljak, tervezzek, de ezek együtt is csak álmodozások voltak: a város akkor üres területeinek beépítésére csináltam skicceket. Valahogy ezt elárultam (vagy a főnökasszonyom?) a főépítésznek, akit látásból ismertem. Megörültem, amikor megbízott (talán kísérletként?): adjak tervet a volt pentelei csendőrlaktanya átalakítására - óvodának. Elkészült, kivitelezték. Utána a csónakház térrendezésével bízott meg. Érdekes, szép feladat volt ez is.


Nem sokára teljesült vágyam, a bankból eljöhettem, és egy emelettel feljebb kerülve, a tervezőiroda - kívülről sokszor vágyakozással megcsodált - családias légkörű, de zárt világába csöppentem. Akkor még nem lehettünk többen, mint huszonöten. Boldog voltam, hogy a területrendezési csoport élére kerültem, azzal a szándékkal, legyek a főépítész "famulusa" városrendezési tervek készítésében.

A várost tervező csoport 1955-ben (középen Weiner Tibor)

Weiner Tibort, a városi főépítészt addig is nagyon tiszteltem, becsültem, de igazán a műegyetemi városépítési szakmérnöki kurzus konzultációin kifejtett gondolatai mutatták meg számomra szakmai nagyságát, rutinját és jó képességét arra, hogy másokat tanítson. Az irodai munkák során, bár természetesen fenntartotta magának a mindig megindokolt döntést, nagyon imponált, hogy véleményemet mindig hosszan meghallgatta. Sokat adott szavamra és türelmesen végignézte skiccpausz-rengetegemet. Nem sokáig dolgozhattunk együtt, mert 1965-ben, amikor a Ságvári II. tervét vittem be hozzá a pesti kórházba, már nem beszéltünk szakmai dolgokról. Másnap meghalt. Sokáig nehéz volt ezután, mert megszoktam munkám kontrollját: a ő véleményét. Sokszor keserves volt magamban eldönteni, melyik a legalkalmasabb variáció.
Tíz éve vagyok az irodában, és városrendezőként egyedül. Szép és gazdag tíz év volt ez, alkalmat adott a lakótelepektől a partvédelemig, temetőtől az üdülőterületig, Kertvárostól Kulcsig, Ercsiig, Nagyvenyimtől Siófokig "rendezni", tervezni. Boldogan bolyongok a város északi részében, amelynek tereit, utcáit én "találtam ki". Persze tudom, hogy nem egy ember "csinál" várost, hanem éppen az a gyönyörű, hogy mindenki joggal mondhatja: ezt én csináltam! Nemcsak az építész, nemcsak a panelszerelő, nemcsak a tanácselnök, s nem egyedül a műszaki ellenőr, a Bölcskéről bejáró óragyári munkás éppúgy, mint a perkátai szandálüzemi munkáslány is, mert az ő termelésük hasznából épülhet valami. Csodálatos kollektív alkotás ez a város, amelyben az ember megtalálja nemcsak a munkáját, lakását, de életét, célját és értelmét is.


24 éves a város. Van amiben még gyerekes vagy kamaszos, de már érettségizett felnőtt. Erőtől duzzadó, friss munkájával megtermeli, visszafizeti a gyermekévek befektetéseit. Magán viseli a fiatalság báját, derűjét, itt-ott szertelenségét.
Miért mondtam el mindezeket? Nem önéletrajzot akartam adni, de szeretném, ha kiérződnék belőle az az érzelmi kapcsolat, amely ezzel a várossal összeköt. Dunaújváros azért tudott város lenni, mert itt mindenkinek meg van az ilyen életrajza.


Úgy tanítják, hogy a várost bizonyos lélekszám határozza meg, fejlett műszaki berendezések összessége és központi funkciók ellátása. Ez igaz, de kevés, tehát mégsem igaz. Szerintem a várost ezen felül, sőt, sorrendben ezek előtt emberek teszik, olyanok, akik sorsukban, kedvükben, érzelmeikben is összefonódnak vele, akarják, és csinálják, és ezek után még az sem szégyen, ha szeretik. Így talán nekem is megbocsátható, ha a szabatos szakmai leírások helyett, szerényen, de büszkén azzal szűröm le a tanulságot, hogy aki ateista, ne tervezzen templomot, de pártházat sem a hívő, és bizony tapasztalatból mondom, hogy presszót se az, aki nem kávéházi ember, mert éppen savát-borsát nem érzi.


Ezért, ha a dunaújvárosi képeket nézve, akár erre járva, úgy találja valaki, hogy igazi város született, gondoljon arra, hogy az itteni emberek hisznek abban amit csinálnak, és azt érzelmi fűtöttséggel teszik. Ha úgy tűnik, e helynek van sója, íze, zamata, városunknak karaktere, akkor ez látszik meg rajta.



A visszaemlékezés a Tavasz '74 című kiadványban jelent meg. Fotók forrása: Dunaújvárosi Hírlap archívuma, József Attila Könyvtár.



Remetey Tibor (Budapest, 1935. 03. 02. – Bakonykúti, 1995. 10. 30.)

Építészmérnök, városépítés-városgazdasági szakmérnök. 1963-tól 1977-ig Dunaújvárosban a Tervező Iroda településtervező építészeként dolgozott. Csoportvezetőként folytatta hivatali elődje, Dr. Weiner Tibor munkáját. Tervei nyomán több városrész épült, formálódott. Közreműködésével nyerte el mai ismert formáját a Római tábor városrész. Új szemléletű várostervezési elképzeléseihez a nyilvánosság erejével próbált urbanisztikai szemléletet érvényesíteni a döntéshozók körében.

Remetey Tibor gyógyszerész szülők gyermekeként Budapesten, az Árpád Gimnáziumban érettségizett, majd az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán szerzett diplomát 1957-ben. Házasságkötése után Dunaújvárosba költözött, itt született két gyermeke is. Először a Beruházási Bankban, majd 1963-1977-ig város- és területtervezőként dolgozott. Az -ahogy kollégái fogalmaztak - “elegáns úriember típusú” Remetey Tibor a Dunaújvárosi Tervező Iroda csoportvezetőjeként hivatali elődje, dr. Weiner Tibor szellemi örökségének folytatójaként az Atheni Karta városépítési elveinek követése, az egyes városi funkciók szétválasztása, monumentális, historizáló épületek keretezte széles főutak, sávos majd keretes beépítés alkalmazása mellett többféle kísérletet tett a sematikus homlokzatokból és tömegelrendezésből eredő formák merevségének oldására. A lakótelepek új kompozíciós tengelyeit, útjait a fő irányok megtörésével, az utak lágyabb vezetésével igyekezett változatossá tenni; a típusépületeket egyedi sarokelemekkel való összekötése mozgalmasabb elrendezést eredményezett; az épületek zártabb elhelyezésével pedig a hagyományos településkép, az utcák, terek hangulatának felélesztésére történt kísérlet.
1963-ban a radari barakktábornál a magas löszpartban partomlás keletkezett, ezért a lakókat sürgősen el kellett helyezni. A kertvárosi családi házas területen található volt még beépítetlen terület, az úszótelkes szabadon álló formában elrendezett kettő és négyszintes épületekbe ide került kb. 700, nagyrészt “CS” (csökkent komfortfokozatú) lakás.
Remetey Tibor irányítása mellett több lakóterületre készült településrendezési terv, így például a Dózsa II. és a Béke VI./A városrészekre.
A Ságvári városrész I. ütemét még keretes beépítésű, szocreál formavilágú épületek jellemzik, a II. ütemben Remetey Tibor közreműködésével, a paneles technológiával felépült városrész kb. 65 %-ban 10 szintes épületei hagyományos sávház – zöld – parkoló – sávház elrendezésűek; a peremen megjelenő pontházak sajátos karaktert képeznek.
Bánhelyi Károly, a Tervező Iroda mérnökének emlékezése a közös munkáról:
“A Római tábor városrész tervezésével, építésével kiemelten kell foglalkozni, mert megítélésem szerint ez a Remetey Tibor által tervezett legjelentősebb, legizgalmasabb, legnagyobb komplex városrész. A Római városrész tervezésekor, 1965-ben a Dunaújvárosban dolgozó, önálló lakással nem rendelkezők száma 12 600 fő volt. A városi lakásépítés a foglalkoztatottak robbanásszerű növekedésével nem tudott lépést tartani, ezért a legfontosabb feladat a lakásépítés mind erőteljesebb növelése volt.


Remetey Tibor munkássága városesztétikai értékeit a Római tábor városrész vonatkozásában
- egykori kollégaként - csak szubjektíven tudom értékelni. Tervezett városrészről van ugyan szó, mégis magán hordozza a nőtt, organikus városrész jegyeit. Az akkor elfogadott lakótelepi építési stílussal szemben - amely sávház, zöld, sávház szisztémát alkalmazott - teljesen más karakter jelenik itt meg. Dr. Granasztói Pál professzor úr mondta egyik vizsgám alkalmával a Római tábor városrész helyszínrajza láttán, hogy a Körút vonala nagyon hasonlít Sopron belvárosára. A városrész közepén végighúzódó széles gyalogos passzázs üzletekkel az átlagos lakótelepi hangulattól teljesen eltér. A Római tábor városépítészetének megítélése csak úgy reális, ha az adottságokat és lehetőségeket vetjük össze az eredményekkel. A lakásépítési tevékenységet, mely a városfejlesztés szempontjából döntő jelentőségű volt, nem ítélhetjük meg csupán városépítészeti értékek alapján. Az értékelés szempontjából sokkal nagyobb jelentőséggel bír a társadalmi célok mielőbbi időbeni megvalósításának reálisan mérlegelhető minősége és hatásai. 


Nincsenek megjegyzések: