2015. október 26., hétfő

Szemelvények Dunaújváros történetéből XXXV. - 1956-os események II.

Az 1956-os események Tapolczai Jenő - Sztálinváros, majd később Dunaújváros tanácselnökének -  szemszögéből. 

Bejegyzéshez felhasznált irodalom/források:
  • Tapolczai Jenő - Egy elnök naplója
  • Dunapentelei Igazság
  • www.mek.oszk.hu
  • www.rubicon.hu
  • www.magyarforradalom1956.hu
  • www.fotomuveszet.net


FIGYELEM! A források nézőponttól függetlenül, eredeti szöveggel kerültek felhasználásra! 



Tragikus krónika

Október 23-án, városunkban is kitört az ellenforradalom. A kormány nevében kiadott utasításnak megfelelően kiraktuk a középületekre a nemzeti lobogókat. A következő nap delegáció utazott Pestre, amelynek tagjai a Bartók Béla Kultúrház előtti gyűlésen még aznap beszámoltak a látottakról. A kezdetben viszonylag mérsékelten beszélő szónokokat deklasszált elemek, volt csendőrök, horthysta és SS-katonatisztek, egykori Hunyadi páncélosok váltották fel. Ezek közül többen munkásruhát öltöttek már, szakmát tanultak és, mint a Vasmű dolgozói mutatkoztak be, most pedig nem egy dicsekedni kezdett azzal, hogy csendőr vagy éppen jutasi őrmester volt. Leverték mindenütt a vörös csillagokat. Ugyanúgy, mint Budapesten, itt is pontokba foglalt követeléseket szerkesztettek. Majd a harmadik napon egyesek azok közül, akik előző nap Budapesten jártak, a Bartók Béla Kultúrház előtt, amely közvetlenül a tanácsháza mellett volt, már fegyveres harcra biztattak. Este innen indult egy csoport fegyverért a laktanyához. A laktanya elleni rohamban hárman meghaltak, húszan megsebesültek. Ezután az ellenforradalmi banda ledöntötte az óvárosi szovjet katonai tömegsírra emelt emlékművet, miközben több csoport elindult, hogy a környező községek emlékműveit is ledöntsék.


A városban teljesen felborult a rend. A fővárosból, felettes szerveinktől a lobogók kitűzésén túl semmiféle utasítást nem kaptunk. A telefon megsüketült. A bekövetkezett tragédiáról csak kósza hírekből, a rádió egymásnak ellentmondó híradásaiból értesültünk. 


Teljesen magunkra maradtunk, ezek az órák rosszabbak, nehezebben elviselhetők voltak számomra, mint amikor az illegalitás éveinek vége felé a nyilas banditák elől bujkáltunk feleségemmel.


Az ellenforradalom negyedik napján az ellenforradalmárok megrohanták a honvéd kiegészítő parancsnokságot, és fegyvert követeltek. Ez az akció hat ember életébe került. Ezután már egymást követték a drámai események. A Bartók-kultúrház elől újabb csoport indult a pálhalmai célgazdasághoz tartozó börtön megrohamozására. Céljuk, hogy idézzem a szónokukat, "rabtestvéreink kiszabadítása". Csakhogy a mintegy kétezernyi "rabtestvér" közönséges - tehát nem politikai - bűncselekmény miatt került lakat alá. A "rabtestvérek" kiszabadítása meg is történt, és ezzel teljessé vált a városban az anarchia. A gyilkosok, kasszafúrók, tolvajok estére már a kultúrház előtti téren mint "szabadságharcosok" tüntettek.


Fentebb már érintettem egyik legnagyobb gondunkat, miként csökkenthetnénk a társadalmi tulajdon elleni bűntetteket, így az erőszakos bűncselekményeket, a garázdaságot, a csendháborítást, valamennyi bűncselekményfajtát, ami különösen a városépítés kezdeti szakaszában nehezítette az életünket. Rendőri nyelven fertőzött területnek nevezték a várost. Érintettem ennek az okát is, mert a tisztességes, becsületes többség mellett, jelentős számban idesereglettek nemkívánatos elemek is; volt és visszaeső bűnözők, akik megpróbálták itt folytatni régi életüket. Meglehetősen nagyszámú volt a lumpenproletár és prostituált, s a bűnüldöző szerveknek komoly gondokat okoztak. Emellett - kiváltképp az ellenforradalom alatt - külön politikai terhet jelentettek a korábban városunkban letelepedett volt horthysta és SS-tisztek, csendőrök és jutasi őrmesterek, egykori nyilas keretlegények, sőt háborús bűnösök is. Mint korábban erre utaltam, akadt köztük báró és gróf is. Itt találkoztunk Pallavicini őrgróffal, aki egy ideig figuránsként dolgozott, itt fogták el a halálra ítélt Némethet, akit Budapesten később ki is végeztek. A régi világnak ezek az itt maradt kísértetei egy időben sok gondot okoztak a pártbizottságnak, a tanácsnak és a rendőri szerveknek egyaránt. Csak tetézte mindezt, hogy eleinte dúltak a szálláshelyi és munkahelyi lopások, a kisebb-nagyobb betörések a raktárakba, az italboltokba, amelyeket elősegített, hogy ideiglenes épületben, barakkokban működtek és az alkalmazottak hanyagsága egyenesen hajmeresztő volt. 



A bűncselekmények 1956-ban, az ellenforradalom ideje alatt érték el tetőpontjukat, amikor az ellenforradalom vámszedői a Béke üzletházban és egyéb boltokban kirabolták a ruhatárakat, ahonnan öltönyöket, fehérneműt vittek el tekintélyes mennyiségben. Az ellenforradalom helyi vezetői pedig az Arany Csillagból 152 000 forint értékű italt és 21 000 forint értékű cigarettát hordtak el, amint ezt később, a tanács kereskedelmi osztálya által összeállított kárjegyzék is igazolta.


Tombolt az ellenforradalom. A kultúrház elől elindult tüntető menet - melyben a hangadók a közönséges bűnözők voltak - a város kommunista vezetőit szidalmazta. Közben egy "forradalmi" csoport keresett a lakásomon. Szerencsére a Vasműben dolgozó egyik barátomnál, Hajdú Mihálynál aludtam aznap éjszaka, aki látva a pattanásig feszült hangulatot, meghívott hozzájuk. A következő éjszakát pusztaszabolcsi barátomnál, Mészáros Kálmánnál töltöttem, aki értem jött, amikor hallott szorult helyzetemről. Reggel visszajöttem a tanácshoz. Október 31-én ülésre ült össze a Hazafias Népfront kibővített városi bizottsága. A "kibővítés" azt jelentette, hogy a legkétesebb elemek is bekerültek a testületbe. Itt Illyés József vb-titkárt és engem megfosztottak tisztségeinktől.

1956. november 2.


Tapolczai, Illyés és Takács Jenő nincs többé a városházán
A Nemzeti Bizottság megfosztotta őket tisztségeiktől

A Nemzeti Bizottság megalakulása után megtartotta első ülését. A napirendi pontok között szerepelt a városi közigazgatási apparátus vezetésének kérdése. Részben a közigazgatási apparátus tagjainak egységes kérésére, részben a város egész lakosságának kívánságára a Nemzeti Bizottság egyhangúlag megfosztotta tisztségétől a volt Városi Tanács elnökét. Tapolczai Jenőt, elnökhelyettesét Takács Jenőt és titkárát, Illyés Józsefet. A volt vezető tisztviselők átadták hivatalukat és elhagyták a Városházát. 



Az átadás talán kevés helyen történt olyan precízen, mint nálunk. Illyés jegyzőkönyvet készített, és azzal adta át az iratokat, a kulcsokat és a bélyegzőket. Én pedig, amikor a rendőrkapitányság felkokárdázott vezetőjének felszólítására a pisztolyomat átadtam - ezt a fegyvert Zamercev tábornok parancsára, 1945-ben Kispesten kaptam megjegyeztem, hogy még találkozunk. Erre több bizottsági tag is felfortyant, és azt kérdezte, hogyan. Mire azt feleltem, hogy "hiszem, hogy rövidesen nyugalom lesz". A kihalt utcán még gépkocsivezetőnktől, Tóth Istvántól is elbúcsúztam. Éjjel Kertész Alfréd bújtatott el bennünket az Arany Csillag-szálló egyik szobájában. Másnap, november 1-én hazamentem egy külföldieket vivő alkalmi autóbusszal Kispesten élő családomhoz. Illyés József vb-titkár is velem jött Budapestre.


Budapesten a Köztársaság téri pártház közelében szálltunk ki az autóbuszból. A téren áthaladva borzalmas látvány fogadott bennünket. A Budapesti Pártbizottság székháza ellenforradalmárok tanyája volt, a tér kövén még nem száradt fel legyilkolt elvtársaink vére. Minden összetört bennem. Megszédültem, meg kellett kapaszkodnom, hogy fel ne bukjak. Életem legkeservesebb perceit éltem át. Ügy éreztem, nincs tovább, többé nincs értelme az életemnek.
Este volt, mire gyalogosan hazaértünk Kispestre, ahol már keresett néhány ellenforradalmár.
Ezalatt Sztálinvárosban megalakult a "pentelei kormány", amely már katonasággal is rendelkezett. November 4-én pedig mozgósítást rendelt el. Rádióadójukon - melyet Rákóczi adónak neveztek el, s amely a 36 megahertz rövidhullámon 1956. október 28-tól üzemelt - a "pentelei kormány" november 4-én kérte az ENSZ-csapatok segítségét. Szerencsére a "kormány" garázdálkodása csak néhány napig, november 6-án estig tartott, amíg a szovjet csapatok meg nem érkeztek, s ezzel új élet kezdődött a városban és a mi egyéni életünkben is.

1956. november 4.

"Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!"
(Nagy Imre 1956. november 4-i rádióközleménye)
A szovjet hadsereg inváziót indít a magyar forradalom leverésére
forrás: rubicon.hu

Nagy Imre, aki október 31-én nyilvános ígéretet tett a Varsói Szerződésből való kilépésre, azt kellett tapasztalja, hogy a látszólagos partnerség ellenére a hazánkban állomásozó szovjet erők nagyarányú mozgósításba kezdtek – körbezárták például a repülőtereket –, ezzel együtt pedig további hadosztályok özönlöttek be Magyarországra. A miniszterelnök ennek kapcsán november 1-jén kérdőre is vonta Andropov nagykövetet, a kitérő válaszok nyomán azonban egyre világosabbá vált számára, hogy a Szovjetunió erőszakos beavatkozásra készül. Nagy és a forradalmi kormány egyetlen esélye ebben a helyzetben a semlegesség elismertetése volt, hiszen amennyiben az ENSZ deklarálja Magyarország új státusát, a szovjet lépés jogi szempontból is agressziónak minősült volna.

Bár a kormányfő erre – 1-je után – november 2-án és 3-án újabb kísérleteket tett, törekvése kudarcot vallott, miközben egyre zajlott a mozgósítás és az új csapatok bevonulása: 2-án Konyev marsall – a november 4-én megindított invázió főparancsnoka – Szolnokon már be is rendezte főhadiszállását, a következő nap során pedig a Vörös Hadsereg egységei gyakorlatilag az összes jelentős várost körülzárták, és a legtöbb stratégiai pontot ellenőrzésük alá vonták. Ezzel egy időben ugyanakkor a moszkvai kormányzat küldöttei – pusztán időhúzás céljából – tárgyalásokat kezdett a Vörös Hadsereg csapatainak kivonásáról.

A nemzetközi jog szabályait lábbal tipró eljárás nyomán a honvédelem tehát lefejezve várta a november 4-én hajnalban meginduló támadást, de ha másként is alakultak volna az események, erősen kétséges, hogy a vezérkar az esztelen vérontást választotta volna. A szervezett ellenállásnak nem volt értelme, ugyanis – a megelőző napok csapatmozgásainak eredményeként – a laktanyák, repülőterek mind a Vörös Hadsereg egységeinek gyűrűjébe kerültek; ezzel a kormány is tisztában volt, nem véletlen, hogy arra utasította a szabadon maradt tiszteket, hogy egységeikkel ne tanúsítsanak ellenállást. A parancsot a legtöbb egység betartotta, de arra is akadtak példák, hogy a reguláris erők a felkelők oldalán szálltak harcba a szovjetek ellen.

November 4-én hajnali 4 óra körül aztán megkezdődött a forradalom leverése: miközben az éterben elhangzott a Szolnokon ellenkormányt alakító Kádár János beszéde, majd Nagy Imre azóta híressé vált közleménye, a Vörös Hadsereg lefegyverezte a laktanyákban állomásozó egységeket, a felvezényelt páncélos hadtestek pedig bevonultak a városokba. Nagy Imre és a kormány tagjai – Bibó István kivételével, aki az utolsó pillanatig a Parlamentben maradt – reggel 6 óra után a jugoszláv nagykövetségen kerestek menedéket, 8 órára pedig a szovjetek már a Kossuth tér és a legfőbb közhivatalok őrségét is megadásra kényszerítették. Ezzel de facto a forradalmi kormány uralma véget ért.

Természetesen a hadsereg lefegyverzése nem jelentette azt, hogy Magyarország népe belenyugodott a megszállásba: az október 23-a után vívott fegyveres harc felkelői november 4-én hajnalban visszatértek az utcákra, és megpróbálták a lehetetlent, bátran szembeszálltak a több ezerszeres túlerővel. Budapesten belül – többek között – a Széna téren, a Baross tér környékén, a korábban is forradalmi tűzfészeknek számító Corvin köznél, de Soroksáron és Pesterzsébeten is elkeseredett harc kezdődött, ezzel egy időben pedig a vidéki városok – egyebek mellett Pécs, Miskolc, Keszthely és Sztálinváros – polgárai szintén fegyvert ragadtak. Dunapentelén például a reguláris helyőrség látta el hadianyaggal a felkelőket.

Bár a miniszterelnök nem volt hajlandó benyújtani lemondását, a hatalom ezzel az aktussal minden szempontból a Kádár János vezette Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány kezébe került, vagyis megkezdődött a diktatúra restaurációjának időszaka.

Másodszor szabadultunk fel. Amint lehetett, indultam vissza a munkahelyemre. Elvtársaim, valamint Nagornyi ezredes, ezredparancsnok és Fomenko alezredes városparancsnok Budapestről szívélyesen fogadtak. Ez valósággal szárnyakat adott nekem. Éreztem, hogy visszatér az erőm, a hitem.

Véget ér a sztrájk
1956. november közepét mutatott a naptár. A fő feladat a rend helyreállítása, illetve a közbiztonság megszervezése és a termelés megindítása volt. A megzavart fejek sok gondot okoztak. Egyesek nyíltan szervezték a sztrájkot. A sztrájkok közül a közlekedési sztrájk volt a legkellemetlenebb, mivel állt a vasút- és az autóbusz-közlekedés is. Ez okozta, hogy teljesen váratlanul néhány hónapra szokatlanul kibővült a hatásköröm. A sztrájkolóknak, az úgynevezett munkástanács rendelkezésére minden üzemben a nemzeti bank fizette a béreket.

1956. november 16.


Elment az első tehervonat Magyarországra
Az első kísérleti út után megkezdődött Komáromban a Csehszlovák Államvasutak és a Magyar Államvasutak között a teherszállítási forgalom. Az első tehervonatot a komáromi állomásról csütörtökön 11.35 perckor indította el Jozef Kajan szolgálatban lévő forgalmista. A vonat 37 vagonjából 18-at csehszlovák és lengyel koksszal megtöltve a Sztálinváros és Dorog üzemeinek szállítottak, két vagon lengyel szenet Székesfehérvárnak és Bajának, 3 vagon csehszlovák faanyagot a tatabányai bányászoknak, két vagon ásványolajat az almásfüzítői üzemeknek, 5 vagon mezőgazdasági gépet pedig a Német Demokratikus Köztársaságból.
A legközelebbi napokban várják Komáromba a csehszlovák dolgozó nép által a szolidaritási alapra beküldött ajándékok első vagonjait. Vladimír Sedláceknek, a komáromi állomás főnökének és a komáromi vámhivatal képviselőinek kijelentése szerint megtettek minden intézkedést, hogy félóránként indíthassanak egy tehervonatot.

Képünkön a Magyarországnak küldött liszt berakodását láthatjuk.
________________________

Sztálinváros, kirakodás


Fomenko városparancsnok jelenlétében az elsők között a vasút- és az autóbuszvállalat vezetőit rendeltük be. Megkérdeztük tőlük, kik a feletteseik. Az autóbusz igazgatója és a vasút vezetője Budapestet nevezte meg. Közöltük velük, hogy az autóbuszvállalat mostantól kezdve a tanácshoz tartozik. A vasút vezetője pedig ígéretet tett, hogy Pusztaszabolcsig megindítja a személyszállítást a tanács által jóváhagyandó menetrenddel. A vasútnál nem volt különösebb probléma, mert rövidesen az általunk megtárgyalt és jóváhagyott menetrend szerint közlekedett a vonat. Az autóbuszvállalat vezetői azonban december 12-én egyszerűen otthagyták a vállalatot, a sztrájk folytatódott, a gépkocsivezetők és a kalauzok pedig a vállalat nagy szerelőcsarnokában gyülekeztek.
Meg kellett szerveznünk a sztrájk letörését. A városparancsnok javaslata alapján megtárgyaltuk az erre vonatkozó tervet, és a karhatalom parancsnokával együtt végre is hajtottuk azt. Előbb azonban 20 karhatalmi elvtársat kerestünk, akik értettek a gépkocsivezetéshez, volt jogosítványuk. Mindezt úgyszólván néhány óra alatt. Amikor felkerestük a szerelőcsarnokban ülésezőket, a karhatalom parancsnoka és néhány karhatalmista jelenlétében közöltem, hogy a vállalat mostantól kezdve a miénk. Megkérdeztem ezután, hogy ki akar dolgozni? Mire a gépkocsivezetők és a kalauzok jó része nemet mondott. Erre felszólítottam a gyűlésezőket, hogy aki nem akar dolgozni, az azonnal hagyja el a helyiséget. A kalauznőkkel lerakattam a kalauztáskákat. Miután az emberek eltávoztak, bevonultak a karhatalmistákból szervezett gépkocsivezetők, akik elfoglalták helyüket az autóbuszokon.
A vállalat élére Takács Istvánt, a városi tanács alapszervezeti párttitkárát javasoltam, és vele nyomban kijelöltük a vonalakat a Béke tér-Vasútállomás-óvárosi, délivárosi és L épületek közötti útvonalon. Minden autóbuszra egy fegyveres őrt adtunk kísérőnek. Ügy döntöttünk, hogy a közlekedés ezen a napon ingyenes lesz. Tíz autóbusszal nyomban megindult a közlekedés, ami igen nagy szenzáció volt. Délutánra előkerültek a vállalat vezetői, és ők még azon a napon, a vállalat dolgozói pedig másnap munkába álltak.



A sztrájkok azonban ezzel még nem értek véget. A Vasmű különböző részlegeiben is felütötték a fejüket. Kiderült, hogy a Nemzeti Bank nekik is folyósította a bért, anélkül, hogy megdolgoztak volna érte.


Behívattuk a Nemzeti Bank helyi igazgatóját és a Vasmű munkástanácsát is, akikkel közöltük, hogy Csak az kaphat bért, aki becsülettel megdolgozik érte. A Nemzeti Bank vezetőjétől pedig megkérdeztük, hogy ki a felettese, mire azt válaszolta, hogy Pesten van. Ezek után kijelentettük, hogy csak akkor fizethetnek a vállalatoknak bért, ha én a bérjegyzéket előzőleg aláírtam.
Közben a postával is konfliktusunk támadt. Nem kézbesítették a nyugdíjasok nyugdíjjárandóságát, akik emiatt küldöttséget menesztettek a városparancsnokhoz. A posta vezetője, amikor behívattuk azzal védekezett, hogy Pestről még nem kapott utasítást a nyugdíjak kézbesítésére. A parancsnok kérdésére azt mondta, hogy ő nem tartozik a tanácshoz, mire a válasz az volt, hogy mától kezdve igen, és a főnöke, további intézkedésig, én vagyok. Így én adtam utasítást az esedékes nyugdíjak azonnali kifizetésére, talán mondanom sem kell, a nyugdíjasok nagy megelégedésére.
A közbiztonság terén is akadt javítanivaló. A rendkívüli idők rendkívüli intézkedéseket követeltek.
Még egy említésre méltó sztrájkot kellett letörnünk. Ez a kohó- és gépipari technikumban keletkezett diáksztrájk volt. 1957. január 3-án reggel telefonon jelentették, hogy a diákok reggel az aulában gyülekeztek, és ott éneklik az akkoriban divatos táncdalt, az "Oly távol, messze van hazám" címűt, amit különösen a disszidensek kedveltek. 


A városparancsnokkal és a karhatalom parancsnokával rövid konzultációt tartottunk, s elindultunk a helyszínre a karhatalmistákkal. Hangos volt az iskola. A fegyverrel belépő parancsnoktól néhányan - főleg egyes tanárnők - megszeppentek. Majd szót kértem, s arra biztattam, kértem a fiatalokat, hogy tanuljanak, ne most kövessenek el hibát, amikor már vége az autóbuszsztrájknak és a Vasmű is rendesen dolgozik.
Erre egyesek kiáltozni kezdtek: "A sztrájkot folytatjuk!" Mire én bejelentettem, hogy délután két óráig mindenkinek el kell hagynia az intézetet és a kollégium épületét is. A vidékieknek is távozniuk kell. Az akció sikeres volt. De egy-két óra elteltével már akadtak protektorok. Útiköltséget kért egy vidéki diák pártfogója, mire közöltem, hogy erről szó sem lehet. Kérdezték, hogyan menjenek haza a vidéki gyerekek, most, amikor mínusz nyolc fok körül van a hőmérséklet; azt feleltem, menjenek, ahogy tudnak, otthon pedig mondják el a szüleiknek s a hozzátartozóiknak, hogy nem akarnak tanulni! Még az egyik édesanya is szívtelenséggel vádolt bennünket, de mi hajthatatlanok voltunk. Néhány nap múlva - amikor az intézet közölte, hogy a tanítás újra megkezdődik - szinte valamennyi diák megjelent az újrafelvételin, s szorgalmasan folytatta tanulmányait.


A nagy ellenforradalmi zűrzavar ezzel véget is ért. Néhány százan a nemkívánatos, főként deklasszált elemekből, büntetésüket letöltött és visszaeső bűnözőkből nyugatra távoztak. Nagy megkönnyebbülésünkre leginkább olyanok mentek el, akik minden bizonnyal a nyugati országok rendőri szerveinék is gondokat okoztak, amint ezt Pittermann alkancellárnak 1958-ban tett dunaújvárosi látogatása alkalmával beszélgetésünk során elmondtam. A konszolidálódást állandó ellenőrzésekkel, razziákkal is igyekeztünk elősegíteni. 

  


Dunapentele halálos áldozatai

Név Születési hely Haláleset időpontja Élt:(évet)
Botos Gyula Baracs nov.. 10. 13
Fehér László Dunapentele nov.. 6. 34
Gugulya József Békészentandrás nov.. 4. 20
Gyulai Mihály Kisnamény nov.. 7. 15
Kocsis Dénes Donát Kiskunhalas nov.. 7. 25
Kósa János Bököny okt.. 27. 20
Kovács József Mohács okt.. 26. 55
Kucsera Ferenc Bezdán okt.. 25. 26
Miczkó Sándor Monor okt.. 27. 24
Milisz Panajotisz Polipotamó (Görögország) nov.. 7. 19
Nagy Ferenc Tiszaföldvár nov.. 10. 24
Nagy Viktor Nemesbük okt.. 26. 19
Novák Pál Arló nov.. 7. 28
Pusztai Sándor Orosháza okt.. 27. 20
Szabó Ferenc Ete nov.. 2. 22
Sziffer Rezső Szombathely okt.. 26. 22
Török Söményi János Tatabánya okt.. 27. 36
Ürmös Mihály Kiskunfélegyháza nov.. 12. 72
Ürmös Mihályné Tóth Anna Pálmonostor nov.. 12. 73


Az 1956-os események felidézéséhez Erich Lessing képeiből is válogattam. A fotóriporterről bővebben a Mai Manó Ház oldalán lehet olvasni.

Nincsenek megjegyzések: