2015. április 11., szombat

Szemelvények Dunaújváros történetéből XXX. - Költészet napjára


Szécsi Margit: Az ifjú város



A tájat - mint egy éve rég,
nem üli meg a csend,
bár altat álomízű éj
s a munka elpihent.
Lányok nótája zeng, csobog
a széles házsoron:
milyen szép is vagy éjszaka
én ifjú városom!

Ablakról ablakra repül
a békés, tiszta fény
fehérre mosdva elterül
a járda telt kövén,
nyomán a béke int felénk
szárnyával biztatón:
de jó a béke szíveden
én ifjú városom!

Az égbolt rengő óceán,
anyás teste remeg,
szélén, mint áradó habok
a fodros fellegek.
Elébük gátat kockaház
szikárló rajza von:
így őrzöd mindnyájunk szívét
én ifjú városom!

Város - súgom s elémhull
a régi-régi kép.
Még most is őrzik ajkaim
füstös maró ízét,
a bérkaszárnyák odvait,
hol minden ócska rom:
milyen más is vagy új hazám,
én ifjú városom!

Város - zengjük mi, ifjúság!
Kezünk csak arra várt,
hogy követ kőre rakva le,
szökkentse szép falát.
Hol tegnap fű sem nőtt, ma már
rohambrigád dalol:
percről percre több, szebb leszel
én ifjú városom!

Szívünkben öröm, s jaj feszül
vajúdás kínja fáj.
S bár elválik fém és salak
e kornak hajnalán,
meglátni mégis oly nehéz
sok embernél: vájjon
velünk van-e, vagy ellenünk
én ifjú városom!

Mint tűzokádó kráterek,
a gyomrunk háborog
a méregtől, melyet belénk
töltöttek gyilkosok.
A tőke így üzen nekünk,
tört foga torkodon:
vigyázz, mert harcmező ez itt,
én ifjú városom!

Féltve s szeretve néz körül
e dolgos ifjú had.
Itt minden téglán, oszlopon
verítékünk tapad,
s ezért míg van egy támadónk
ki ellenünk dacol:
harci riadó kell nekünk
én ifjú városom!

Nekünk szilárd, biztos talaj
e forró kűzdelem.
A harc, majd édesanyjaként
bennünket fölnevel,
s kit dajkálnak napos terek,
majd zengőbb dalt dalol,
a hősök fia, gyermekünk,
én ifjú városom!

1951



Rózsa András: Hidrogénkor



Nem tudom hogy gondol koromra
egy józanabb nemzedék ha lesz olyan
forgunk fekete végtelenben
és földünknek teremtett társa van
nem reflektorként a nyílt időbe
szegzik félénken csiszolt szemük
vigyázzák mint lánctalan eb
mikor törhetnek ellenünk
parancsra várnak absztrakt parancs lesz
kinek lombhoz emberhez nincs köze
dönt és ha dönt már nincs megállás
korom döntések börtöne

e részeg dialektikát
a józan szél sem űzi el
párbeszéd - e szó divat most -
a magam-csiholta semmivel
fekete-lombú fák guggolnak
hol falut sejttetnek a fények
szikrák ott fenn a csillagok
- ha van még fenn - és elvetélnek


Csak néhány évig lakott Dunaújvárosban Kalász Márton költő. A város kultúrtörténetéhez mégis hozzátartozik az a néhány vers, amit itt írt.

Kalász Márton: Rendet!




Rendet, rendet magunkban! Az ének
ilyen sűrű évszázad kölykének
önmagában már nagyon kevés.
Habzanak a napok, mint a hátak,
s villogunk, hol éppen belevágtak,
mint páncélos izmokban a kés.

Mi legtöbbször sebezni tudunk csak -
érzékeink álmai agyunknak
olyan bonyolultak, oly kuszák. 
De hiába üt érte, hiába
kemény-kéz, ha végső oltalmára
rá nem nyitja szemünk, a világ. 

Ezerszer a termékeny makacsság,
a rosszallott tűz jelezze inkább
eszménket, mint hamis fegyelem.
Hogy többé ne a szájunkra vert port -
fölfedjük a rejtőző aranykort,
s ne pislogjunk benne dicstelen.

De rendet! Mostantól ne a játék -
belül szítson szigorú irányzék
vadságunkra nemet mondani.
Mámorból a kor igazi hősét
meggondolt, tudatos felelősség
zajtalan férfivá bontsa ki.



Nincsenek megjegyzések: