2014. szeptember 7., vasárnap

Szemelvények Dunaújváros történetéből XVI. - Vers mindenkinek


Szabó Balázs néhány éve mini kulturális forradalmat hirdetett a facebook-on. Ennek keretein belül arra hívta fel irodalomkedvelő ismerőseit, hogy osszák meg kedvenc magyar versüket. A kezdeményezéshez oldalunk is csatlakozik, a magunk egyszerű módján, és témakörében a következő két verset ajánljuk az olvasóinknak.


Szécsi Margit - Este a barakkban


A dinnyelétől szutykos asztalon
takarítanak gyors, vörös kezek.
Habosra mosott lepedő remeg
az ébenszínre kent vaságyakon.

Egy nagy cigánylány görnyed könyv fölé,
úgy fekszi meg az ágy-emeletet.
Mormolva olvas - érdekes lehet -
piros függőit morzsolja fülén.

Mosdanak másutt, hűvös víz csobog,
izzadt emberszag száll faltól-falig,
s csípős kölniszag. Szuszog valaki,
eldöntötték az álomi borok.

Kihúnyt a villany. Drótra aggatott
ruháknak szúnynak tarka színei.
Messziről csille-sírást hallani,
s itt szalmazsák zizeg egy dallamot...
(1951)


forrás: Nyugat.oszk.hu


Illyés Gyula - Az építőkhöz



Állványok, frissen fölrakott falak,
   egy városra való
cement, homok, meg tégla, meg salak
   s még frissen csillogó
villanyhuzalok, rézdrótfonalak
   s városnyi friss tető
s körül a még tág mezőn újra: kő,
kábel, cső, pózna s fönt-lent szerteszét
   a nyüzsgő hangyanép,
ahogy acél- s vasköteleivel,
   daruival és emelőivel,
foglyul ejti itt is a Gulliver-
természetet –

Mentünk tovább és újra telep
   következett:
állvány megint és félben, mint a rom,
de mégse rom, mert szinte láthatón
növő beton-házvázak, könnyedek
(nem tartva még csak önnön-terhüket)
s létrák, csigák és itt is csupa-fény
   aranydrót-szövevény,
ahogy kötözte ez is megsodort
fonalaival – mit is? – a nyomort?
ahogy kötözte gúzsba rengeteg
huzalával az ős szörnyeteget,
a szenvedést, mely itt rejtezkedett,
   a hurokra került
   rossz végzetet, a bűnt.

   Repült
velünk tovább a gépkocsi. – S ti ott
tavaly seholse-volt lámpasorok,
melyek megannyi jó stafétaként
lökitek gondolat-gyorsan a fényt,
mit köttök gúzsba ti? A butaság
   ezerfejű rémállatát?

   Repült tovább
a gépkocsi – És ti ott, új olaj-
vezetékek s új telefon-vonal
s csillék új kötélpályái, melyek
fonalán épp oly fontos hír siet
s bekötő utak új hálózata:
mi rosszat béklyóztok le úgy, hogy a
jónak teret tágat teremtetek?

Mert kettős mind a jóirányú tett:
épít, ha ront s fordítva. Szikbe vájt
csatorna, mit fogsz le? Feleld: halált.
S mit szabadítsz föl? Azt, amit
orvos, ha gyógyít, tanár, ha tanít:
   az életet.

Hogy föllélegzik, vasúti sínek,
sok messzi föld ha át ti kötitek
vasláncotokkal: boldog rab, akit
kemény karjába kedvese szorít!

   Kettős küzdelem
hősei az új épületeken,
   rajtatok
fordul meg: börtönt rakjatok
vagy bástyát, jól vigyázzatok!
Téglát téglára! Egy világ
zárja veletek s azon át
nyitja győztesen kapuját.

   Mentünk tovább
s engem ez vitt már, ez a gondolat:
állványok, frissen fölrakott falak,
   nemcsak vasat:
új létezésmód föltételeit
   gyártják meg itt:
ti fölrakott s fölrakandó falak,
   új, tiszta, nagy
utat ott lel, ahol a termelés,
   az eszme s ész;
villanyhuzalok, rézdrótfonalak,
   így lesz szabad
az ifjú szív, így lesz szeplőtelen
   a szerelem;
kábelek, csövek, póznák és rudak,
   erőre kap,
itt éled föl az önzésbe fagyott
   jóság, a jog;
mész, kő, cement és bedöngölt salak,
   ez az alap
a lépcső, melyen ember-sorba lép
   végre a nép;
s te mindenféle épitő-anyag,
   a kitagadt
tömeg ezen át leli meg magát,
   így lel hazát;
s ti gépek és ti, nők és férfiak,
   leomlanak
bálványok, trónok, égi-földi szentek,
   de nem amit a munka megteremtett.

Nincsenek megjegyzések: